• A pedofil láma

    Teljesen gyanútlanul lapozgattam a Facebook-on, amikor egyszer csak kis híján félrenyeltem a zérós kólám. Olyat láttam ugyanis, amire soha nem számítottam volna. A biztonság kedvéért még rá is néztem a naptárra, de április 1-je már odébb van.

    Bármennyire is hihetetlennek tűnt, hogy ez valaha is bekövetkezhet, azt kellett észleljem, hogy még a liberális lapok kommentelői is egy emberként ekézik a tibeti buddhizmus ikonikus vezetőjét, Tendzin Gyacót, vagy közismertebb nevén az aktuális, 14. dalai lámát. Ha esetleg valaki lemaradt róla, az öreg azzal okozott pr-katasztrófát, hogy egy kisfiút arra kért, nyalogassa a nyelvét (mármint a lámáét).

    Bár olvasóim azzal majdnem biztosan tisztában vannak, hogy aránylag kevéssé vagyok a tibeti függetlenség megrögzött támogatójának nevezhető, azért az aggastyán viselkedését a pedofíliával összemosni is legalább annyira ellenemre való. Természetesen nincs rálátásom Tendzin Gyaco esetleges szexuális életére, vágyaira, így éppenséggel akár ő is gerjedhet gyermekekre, de itt azért nagy valószínűséggel nem egy szexuális ragadozó működésébe nyerhettünk bepillantást. De nézzük is meg, mi történt.

    Némi, a gyermek által kezdeményezett ölelgetés után a láma nyelvet öltött. Ami számunkra szokatlan lehet, de a hagyományos tibeti kultúrában ez egy fajta tiszteletadásként funkcionál, illetve használják ettől nem teljesen függetlenül üdvözlés gyanánt is. Elcsattant egy szájrapuszi is a láma kezdeményezésére (ami sokak számára felháborító lehet, de nem pedofilok százmilliói körében is teljesen normális, nem szexualizált cselekedetnek számít), majd a helyzet ezután kezdett el csak igazán fokozódni, a már emlegetett nyelvszopkodási ajánlattal, amely a nyelvöltéssel ellentétben már nem tartozik a helyi kultúra elemei közé. Levezetésként még jött pár, a gyermek számára már láthatóan kényelmetlenül hosszú ölelés, s még egy kis játékos csiklandozás is a jelenet végén.
    A láma szerint egy rosszul elsülő viccet láthattunk, s hivatala magyarázatként azzal állt elő, hogy az öreg szokásai közé tartozik, hogy poénkodik, ugratja az embereket.
    Ez utóbbi egyébként jól dokumentált. Ahogy a dalai láma nyilvános szereplései is rendszeresen megörökítésre kerülnek, s így biztosan kijelenthető, hogy nem jellemző rá a gyerekek közönség előtti molesztálása.

    Azt is érdemes észben tartani, hogy már 87 éves, így már egyáltalán nem biztos, hogy szellemileg teljesen friss. A felvételen inkább kelt kissé zavart benyomást. A történteket simán lehet ártatlannak látni, s valószínűnek tartom, hogy még néhány éve sem kavart volna különösebb hullámokat az eset, de ahol most tartunk, ebből simán lehet egy méretes cancel is a végén.

    Ha tippelnem kéne, már valószínűleg nincs messze az újabb reinkarnáció. Már ha úgy dönt, hogy továbbra is ezt választja a nirvána helyett. Azért a Kínai Kommunista Párt valószínűleg nem túl szomorú az ölébe hulló muníció láttán.

  • Tibetben már gyorsvasút is jár

    Június 25-én ugyanis átadták a forgalomnak a tibeti vasúti hálózat legújabb, Szecsuán felé tartó szakaszát, mely a tartományi székhely Lhászát köti össze Nyingchivel – illetve majd hosszabb távon Chengduval, de arra még néhány évet várni kell.

    Az új, közel félezer km-es vasútvonal unikális a maga nemében, ugyanis itt járnak az első gyorsvasúti szerelvények, igaz, kínai viszonylatban a sebességük meglehetősen mérsékelt, 160 km/h. Abban is úttörő fejlesztésről van szó, hogy a vonal részben villamosított, szemben az eddigi tibeti dízelmeghajtású vasutakkal.

    Ahogy az a világ tetején már csak lenni szokott, természetesen rengeteg pénzbe került és kismillió alagút meg magasított pálya nehezítette a konstrukciót. A linkelt videó alapján meglehetősen izgalmas területeket szel át.

  • A nyugati végeken sem áll meg a vasútépítés

    Az olvasói törzsgárda azzal már egész biztosan tisztában van, hogy Kína fejlettsége a magterületektől, de különösen annak is a tengerpart menti övezeteitől az ország perifériái felé haladva egyre csökkenő tendenciát mutat. A hatalmas „Vadnyugat” az állam területének durván a felét adja (attól függően, hogy hol húzzuk meg a képzeletbeli határt). A három legnyugatibb közigazgatási egység, Xinjiang, Tibet és Qinghai együttesen mintegy 3,6 millió km²-en terülnek el – lakosságszámuk még 31 millió sincs.

     

    westch.gifKína nyugati része az egyik lehetséges felosztás szerint – a bejegyzésben szereplő Xinjiang és Tibet a két legnyugatibb óriás, Qinghai pedig tőlük keletre, középütt

     

    A nyugati végek felzárkóztatása kiemelt prioritást élvez már legalább másfél évtizede, nem utolsó sorban a helyi nemzetiségi elégedetlenségek leszerelése miatt. Elkészült a Tibetbe vezető vasútvonal, majd ezt meghosszították Lhászától Sigacéig, illetve jelenleg épülik a másik irányba, a szecsuáni székhely, Chengdu felé is, első körben a Nyingchi-ig érő szakaszt.

    Idén nyáron aztán a nepáli vezető pekingi látogatása során megállapodás született a tibeti vasút Nepál fővárosáig, Katmanduig történő megépítéséről, ez a gyakorlatban a kínai oldalon Sigacétől a határig, illetve onnan a nepáli rész felhúzását jelenti. Egyelőre a tervek részletes kidolgozásának a fázisában tart a dolog, de legfeljebb 10 éven belül szeretnék megvalósítani.

     

    tibet-nepal-map-img.jpg

    A nepáli vonal tervezett iránya, némi módosítással Gyirong mellett döntöttek a lényegesen keletebbre lévő, de nagyságrendekkel bonyolultabban kivitelezhető Zhangmu helyett – így egyúttal nagyobb rész valósul meg a távlatilag Xinjiang felé tartó vasútból is

     

     

    Xinjiangban a vasút gerincét, a kínai magterületet Urumcsival összekötő szakaszt már a hatvanas években felhúzták, majd ennek folytatása, az északi vasútvonal épült ki végül az időközben kazahsztánivá váló határig, Alashankouig 1992-re. A dél-xinjiangi vasút három szakaszban valósult meg: a Turfán és Korla közötti részt 1984-ben vehette használatba az utazóközönség, Korlától Kashgárig a kilencvenes évek második felében építkeztek, majd a legutolsó, Kashgárból Hotanba vezető pálya egy évvel később, 2010-ben debütált.  Hotantól elvileg Tibet felé ment volna valamikor tovább a vonal, de ez a tibeti vasút a legkevésbé konkrét az oda szánt eredeti négyből, időpontok nélkül.

     

    southxj.png

    A dél-xinjiangi vasút, a bloggazda által Urumcsi és Kashgár között tesztelve

     

    2010 után aztán egy kis időre megtorpant az új vonalak építése Xinjiangban, de addig sem tétlenkedtek, gyorsvasúttá alakították az Urumcsit a belterületekkel összekötő vonalat, s több helyen is kétvágányosították a szimpla síneket.

    Jelenleg viszont két igencsak impozáns új vasút van terítéken, amelyek elkészültével teljesen kiépül a tartomány vasúti közlekedésének váza. Az egyik a már néhány éve kivitelezés alatt álló, s részben idén, részben jövőre megnyitó Korla-Golmud vasútvonal, amely Qinghai tartomány felé teremt kapcsolatot, s egy vadiúj, épülését idén megkezdő déli vasút, amely Hotanból kelet felé haladva egészen Csarklikig (Ruoqiang) fut több mint 800 km hosszan, s csatlakozik bele az előbb említett, Qinghaiba tartó vonalba. Ezzel kész lesz a dél-xinjiangi hurok, a Tarim-medencét teljesen körbeöleli a vasút. A tervek szerint három és fél évig tart, amíg elkészül, s közel hetven települést, Dél-Xinjiang gyakorlatilag teljes maradékát bekapcsolja a hálózatba. Impresszív.

     

    gemkl.jpg
    A pirossal jelzett Korla-Golmud vasútvonal, elég sokáig jegelték, de qinghaii szakasza már idén üzemelni fog (fenn),
    Hotanból pedig egyelőre nem Tibetbe felé épülnek, hanem keletre, Csarklik (Ruoqiang) felé, a képen a hurok maradékát adó Korla-Golmud vonal északi szakasza is látszik, közúton, a vasút nagyjából követi a főút vonalát (lenn)

    hotanruoqiang.jpg

     

  • Utazás Tibetbe

    Nem, sajnos nem én megyek, de kaptam egy erre vonatkozó megkeresést, s mivel érdekes a téma, a blogon válaszolok.

     

    Tibet, vagy kínai nevén Xizang egy néhány évtizedes de facto függetlenség után 1950-ben visszakerült az akkor már kommunista Kína karjaiba. Bár egyes Tibet-párti vélemények szerint ez a függetlenség nem csak ennyi ideig tartott, a makacs történelmi tények azt mutatják, hogy az utolsó, Qingnek hívott kínai dinasztia uralkodása alatt Tibet önállósága megszűnt. Hogy az udvar nem bonyolódott bele a terület mikromenedzselésébe, az egy másik kérdés, ahogy az is, hogy Tibet függő viszonya a korábbi dinasztiák alatt is gyakran fennállt.

     

    5805de64b1447.jpgKína bevonul Tibetbe (fenn), pár évig még szent a béke, a dalai láma kínai kommunistákkal (lenn)
    dalai-lama-anniversary-19.jpg

     

    Akárhogy is, 1950-ben a Népi Felszabadító Hadsereg bevonult, s az ő értelmezésük szerint felszabadították Tibetet. A helyiek ezt nem fogadták kitörő örömmel, a helyzet annyira elmérgesedett, hogy 1959-ben felkelés tört ki, aminek eredményeképp a dalai láma és a hagyományos tibeti elit zöme és némi egyszerű menekült India felé vette az irányt.
    Bár az egészségügy, az oktatás és úgy általában a modern kor vívmányainak megismertetése és bevezetése terén az új hatalom tagadhatatlan sikereket tudott felmutatni, a helyzet ezután sem javult sokat. Túl azon, hogy Tibet eleve fejletlen volt, lakossága éppen csak el tudta látni magát, a kínai kommunizmus ezután következő legsötétebb évei csak súlyosbítottak a helyzeten.

     

    tibet-cultrev-08092016.jpg

    Kulturális forradalom Tibetben

    580736b9a65c1.jpg

    A „nagy ugrás” Tibetet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos árpa helyett kukorica termesztésére kötelezték a parasztokat, majd a termés katasztrófája nyomán Kína többi részéhez hasonlóan Tibet is éhezett. Az 1967-77 között tomboló „kulturális forradalom” Tibetben az országos helyzetnél is nagyobb zűrzavart és pusztítást okozott. Mivel az éppen aktuális maói ideológia szerint minden régi ellen fel kellett venni a harcot, kolostorok ezreit rombolták le, lakóikat pedig „normális” életre (értsd: nem egyházi) kényszerítették, gyakran házasságkötésre is.
    A vörösgárdisták a Potalát is kinézték, de mint annyi más kiemelt műemlék Kínában, ez is megmenekült Zhou Enlainak, Kína miniszterelnökének köszönhetően, aki csapatokat küldött a védelmére.

     

    Ahogy Kína egészében, úgy Tibetben is 1978-at követően kezdtek el normalizálódni a viszonyok. A lassan beköszöntő, pragmatikus, Deng Xiaoping nevével fémjelzett korszak alatt Tibetben is megkezdődött az elpusztult műemlékek egy részének helyreállítása, s az elnyomás is enyhült. Bár a mély vallásosságot ezután sem nézték túl jó szemmel, jobban megtűrték. 

     

    A nyolcvanas évek utolsó éveiben ismét felerősödtek a helyiek elégedetlenségei, s ’87-’89 között minden évben kisebb felkelések törtek ki, 1989-ben csúcsosodva ki igazán. Ebben az évben zajlott a rendszer országos erőpróbája is, a Tienanmen-téri diákfelkelés, s több kisebb megmozdulás más városokban is. Végül Kína elnyomással válaszolt, a rendszerváltás elmaradt, s Tibetben egészen 2008-ig nem is lehetett hallani nagyobb konfliktusról.

     

    Ez a húsz év hatalmas változásokat hozott. Kína gazdasága brutális mértékben fejlődött, s a beruházások Tibetet sem hagyták érintetlenül, a kínai tartományi szintű közigazgatási egységek közül az egyik legnagyobb GDP-növekedést könyvelhette el – az igazsághoz tartozik, hogy volt honnan elindulni.

     

    Tibet sem a régi, a fejlődés az elmúlt évtizedek kétszámjegyű gazdasági növekedésének köszönhetően drámai, a képeken Lhásza és Sigace

     

    Tibetben a turizmus vált az egyik legerősebb szektorrá, kínai és külföldi látogatók tömege érkezett, s bár a tibeti látogatás engedélyköteles tevékenység volt, a korlátozások sokat enyhültek, s néhány katonai szempontból igazán érzékeny határvidéktől eltekintve még a külföldiek is szabadon mozoghattak. A helyzet a 2008-as, a pekingi olimpia elé időzített felkelés következtében változott meg drámaian ismét. A két évtizedes nyugalom alatt Kína Tibettel kapcsolatos gyanakvása sokat enyhült, s úgy gondolták, az országos recept – gazdasági fejlődésért cserébe társadalmi béke – errefelé is működik, így aztán erősen hátba támadva érezték magukat.

    A megmozdulásokra válaszul újra bekeményítettek, s a Tibet feletti kontroll azóta sem enyhül. Ennek része, s ezzel vissza is kanyarodnék a bejegyzés témájához, hogy a külföldiek beutazását is erős korlátok alá szorították.

     

    Aki ma nem kínai állampolgárként Tibetbe vágyik, ezt egyéni utazás formájában nem teheti meg. A beutazáshoz szükséges egy ún. Tibet Travel Permit, enélkül fel sem engednek semmilyen Tibetbe tartó járatra. Az engedélyt egyénileg nem lehet megszerezni, csakis erre szakosodott utazási irodákon keresztül, akik egyúttal utazási csomagot is árulnak. Merthogy ez utóbbi is kötelező, kizárólag szervezett körülmények között lehet Tibetben tartózkodni. Ezt azt jelenti, hogy a Tibetben töltött idő teljes programját előre le kell egyeztetni, meg kell tervezni, s el kell fogadtatni az erre jogosult szervekkel. A 2008-as zendülést követően kizárólag csoportosan lehetett bejutni (s egy időben még az is kikötés volt, hogy a csoport tagjainak azonos országból kellett származnia), ez azóta enyhült, s most már akár egy ember is nekiindulhat. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy egyedül vagyunk vagy egy tucatnyi más külföldivel együtt, mindenképp kötelező az idegenvezető használata, s Lhászát elhagyva a gépkocsi és a hozzá tartozó sofőr bérlése is. Mindez persze igencsak megdobja az utazási költségeket, így Tibet Kína más részeihez viszonyítva kifejezetten drága.

     

    Komoly különbségek vannak Lhászában és azon túl. A tartomány székhelyén az idegenvezető jelenléte csak a kolostorok, más, idegenforgalmi szempontból lényeges helyszínek meglátogatásához kell, s a szabad csatangolásnak nincs akadálya, amíg a város területén marad az ember. Lhászában még a tömegközlekedés használata is megengedett olykor, de ez az aktuális helyzetnek megfelelően változhat. Az idegenvezetőt persze akkor is fizetni kell, ha esetleg aznapra szabad program van, s megúszható, hogy csak néhány órát tölt a társaságunkban.

     

    Lhászán kívül már szigorúbbak a szabályok. A Sigace felé tartó vasútvonaltól eltekintve nincs lehetőség tömegközlekedni (ezen a vonalon is úgy néz ki a dolog, hogy az idegenvezető fizikálisan elkíséri az utazót), s így a sofőr és a gépkocsi napidíja is hozzájön a számlához.

    Bizonyos területek megtekintéséhez még további engedély szükséges, az ún. Aliens’ Travel Permit, aminek megszerzése inkább csak időveszteséget jelent, mert olcsó, s elég automatikusan kiadják. A még érzékenyebb határterületek meglátogatásához még egy engedély kell, de ehhez már nyomós indok is szükségeltetik, beszerzése nem egyszerű feladat (ezeket a régiókat a kínai állampolgárok is csak a katonai engedély birtokában kereshetik fel, nem annyira a tibetiek elnyomása a restrikció oka, hanem a fegyverekkel dúsan ellátott, India menti határ).

     

    img_tibet-travel-permit.jpgTibet Travel Permit fenn, Alieneknek szóló lenn

    aliens-travel-permit.jpg

    tibet-permit-map-700.jpgA térképen jelzett helyekre kell az alienes engedély is a Tibet Travel Permit-en túl

     

     

    Hogy milyen árakat találni így? Egy néhány napos, kizárólag Lhászára és környékére fókuszáló program még a legolcsóbb helyeken is, csoporthoz csatlakozva belekerül 350 USD-be, s ez az összeg nem tartalmazza a belépőjegyek árát s a Tibetbe való eljutást sem, kizárólag a szállást (a saját szoba feláras), az idegenvezetőt és a járművet+sofőrt, esetleg néhány étkezést. Egy egy hetes, Lhásza és Sigace (illetve a kettő közötti érdekesebb részek) tartalmú csomag hasonló kondíciók mellett 600 USD körüli összegbe kerül, s ezek a legolcsóbb árak, drágább irodáknál a többszöröse is lehet.

     

    Tibet persze lélegzetelállító hely, s igencsak sajátságos hangulata van, így felejthetetlen élmény lehet, de én személy szerint nem vagyok hajlandó ilyen árak mellett odalátogatni. Szerencsére van kiskapu.

     

    Nem, nem az illegális utazás. Hihetetlen, de még mindig rengetegen megpróbálják. Egy időben igen rá voltam pörögve a témára, s gondolkoztam Tibet felkeresésén, s akkoriban olvastam sok meghökkentő esetet.
    Az utazási irodák között rengeteg a tibeti tulajdonú, s rengeteg helyi él az idegenforgalomból. Nekik jelentős kauciókat kell fizetni, s felelősséggel tartoznak az általuk beutaztatott külföldiekért. Ezt rendszeresen ki is hangsúlyozzák. Egy rebellis nyugati utazó legfeljebb kitoloncolásra kerül, míg a hülyeségeik miatt az ügynökség komoly pénzbüntetést kap, s az engedélyét is bevonják, ami jelentheti több tucat helyi ember plusz családtagjaik megélhetésének ellehetetlenülését is.
    Az ötletes turisták hajlamosak azt hinni, hogy majd ők meglépnek Lhászából (ahol, mint írtam szabad mozgás zajlik), s egyénileg, stoppolva, stb. jutnak el oda, ahová akarnak. Egy kisebb csoport akkor lépett meg, amikor már elvileg indultak vissza Tibetből. A vasútállomáson kirakták őket, ők pedig találtak egy vállalkozó szellemű helyit, aki a teherautója platóján elrejtette őket. Majdnem a nepáli határig jutottak, valahogy sikerült a checkpoint-okon is átjutniuk. Ott azonban lebuktak, s az ügynökség vihette őket vissza önköltségen Lhászába, miután még nekik állt feljebb, s megfenyegették az irodát, hogy olyan értékelést adnak, ami után senki nem fogja őket választani.
    Az engedélyük elvesztése is csak éppen hogy nem történt meg.

     

    A történelmi Tibet és a mai Tibeti Autonóm Terület földrajzi határai nem esnek egybe. Tibet keleti, északi része más tartományok fennhatósága alá esik. Szecsuán nyugati része pl. tibeti autonóm régiók sora, ahol autentikus tibeti élményhez lehet jutni a fenti macerák nélkül.
    Ezekbe mindenféle korlátozás nélkül, a Kínában megszokott normális árakon be lehet jutni (bár időnként egyik-másikban lehetnek utazási limitek, de nem jellemző), s bár a Potala kimarad a programból, kárpótol a helyi táj és kultúra. Én ide mennék, ha utaznék.

     

    Az alábbi galéria Garze Tibeti Autonóm Prefektúra (Nyugat-Szecsuán) tájaiba enged betekintést.

     

  • Mi történik Larung Garban?

    Ma már az index is hozta azt a korábban Tibet-specifikus oldalakon keringő hírt, miszerint Kína több ezer buddhista épületet akar lerombolni Tibetben és el akar űzni egy csomó szerzetest. Mivel bátorkodom vélelmezni, hogy az átlag olvasó külön nem néz utána a történetnek, pusztán ezek alapján a hírek alapján alkot véleményt, fontosnak tartom, hogy néhány dologgal árnyaljam az azokban elhangzó állításokat. 

     

    larunggarbuddhistacademy_easttibet_2.jpg

     

    1. Larung Gar nem egy ősi buddhista komplexum, 1980-ban alapították, korábban beépítetlen területen, Szecsuán tartomány tibetiek lakta részén.

     

    2. Az elmúlt években többször is kis híján leégett az egész, veszélyeztetve a benne élők és a környék biztonságát. A többnyire spontán, engedély nélkül felhúzott épületek ad hoc kivitelezése még az amúgy nem túl szigorú kínai előírásoknak sem felel meg.

     

    3. Nagy vihart kiváltó pont, hogy az újonnan életbe lépő rendszabályok előírják, hogy a tanítványok kizárólag a vallási tárgyú oktatást szerezhetik be az eddigi keretek között, egyébként pedig hagyományos, szekuláris oktatási intézmény használatára kötelezik őket. Ahogy Kínában mindenütt. Véleményem szerint elvárható módon.

    4. Nem működik az állami nyilvántartás, a lakosság elvétve van bejelentve. Az eltávolítandó lakók zöme nem helyi illetékességű, akik nem rendelkeznek helyi hukouval, vagyis ők legálisan nem is tartózkodhatnának Larung Garban.

    Az intézkedés oka a nyilvánvaló szabálytalanságok korrigálása mellett – bár ettől nem teljes függetlenül – elsősorban az, hogy a helyi kusza viszonyok miatt túlságosan nagy kontrollvesztés történt a kormányzat részéről, amit most igyekeznek helyreállítani.

     

     

    A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

  • Felgyorsul a vasútépítés Tibetben

    Noha a terep- és talajviszonyok egyáltalán nem kedveznek az efféle beruházásoknak, Kína a jelek szerint újult erővel vág bele a tibeti közlekedés modernizálásába.

     

    Tibetbe vasutat építeni már az 1900-as évek elején is szerettek volna, de ekkor még csak a gondolattal játszottak el a köztársasági Kína vezetői, a tényleges kivitelezéshez már az 1949-ben hatalomra került kommunisták kezdhettek hozzá. Ők sem kapkodták el.

    Noha a szomszédos Qinghai tartomány székhelyét, Xininget (a Tibetbe vezető vasút kiindulópontját) egészen hamar hálózatba kapcsolták, ahhoz további évtizedek kellettek, hogy a vonalat megépítsék Qinghai másik végéig, Ge’ermuig (Golmud).
    Itt aztán újabb 20 év szünet következett, ennyi időbe tellett, amíg permafroszt talajon, magashegyi környezetben vezető vasút technológiai kihívásaira megoldást találtak. Végül, részben mert hatalmas szimbolikus tartalommal is bírt, rekordgyorsasággal, 2005-re, vagyis öt éven belül felépítették a Ge’ermu és Lhásza közötti hiányzó, 1142 km-es távot.

     qinghai-tibet-railway-map-full.jpg

    A folyamat innentől jelentősen belassult. A Lhászából két irányba történő hosszítás terve már a fővonal építése alatt létezett, de egészen 2010-ig állt az építkezés. Ekkor kezdtek neki a Sigacéig (Rikaze), Tibet második legnagyobb városáig tartó szakasz felhúzásának. A 253 km-es táv elkészülte csaknem a Ge’ermu-Lhásza vonallal megegyező időt, 4 évet igényelt. Ennek helyén kezeléséhez azért azt sem árt tudni, hogy a terep itt még embert próbálóbb volt, a vonal csaknem fele alagutakat és hidakat foglal magába (116 híd, 29 alagút), s fajlagos költség tekintetében egyúttal ez a Kínában valaha épült legdrágább vasút, mintegy 50000 yuan/méter bekerüléssel.

     lhasa-nyingchi-railway-starts-construction-in-2014.jpg

    A Lhászától keletre tartó vonalat már 2009-ben el akarták kezdeni megépíteni, de végül az egész csúszott, s csak a sigacei szakasz befejezése után fogtak hozzá. A Lhászától Linzhiig (Nyingchi, Lyingchi) épülő 400 km-es rész a jövőbeni Szecsuán-Tibet vasútvonal részeként volt nyilvántartva, de a teljes vasút kiépítése meglehetősen homályos volt.

    Most, az új ötéves terv egyik kiemelt projectjévé vált, s ennek köszönhetően felgyorsul az építkezés az egész Lhásza-Chengdu vonalon, így cirka 15 éven belül kész lesz a Tibetbe vezető második vasút is. 

     

    180373daf1a91816043d03.jpg

     

    A Szecsuán-Tibet vasútvonal nem véletlenül nem az első helyen szerepelt Tibet hálózatba kapcsolásának megvalósításakor. Szakértők szerint az egyik legnehezebb ilyen jellegű beruházás lesz, mintegy 1629 km hosszan. A nagy magasságkülönbségek miatt pályáját hullámvasúthoz hasonlítják.

     

     

    Miért kell Tibetbe ennyi vasút?

     

    Aki valamivel jobban ismer Kína földrajzát, az tudja, hogy Tibet kb. 1,2 millió km2-es területén alig picivel több mint hárommillió ember él. Többségük falun, a kínai életszínvonal alatt. Első ránézésre nem látni sok értelmét annak, hogy két méregdrága vasutat is idevezessenek.

    A Tibet-pártiak és az emigráns tibeti kormány persze elsősorban a kínai elnyomás eszközének élik meg a vasutakat, mivel érveik szerint ezáltal több kínai áramlik be Tibetbe.

     

    Én nem vagyok konteó-hívő, s  azt az elvet vallom, hogy a legegyszerűbb magyarázat többnyire a legvalószínűbb is. Tibetben még ma is alig élnek hanok,  Tibet szerencséjére az oxigénellátás terén fellépő hiányosságok még eme mobilis nép fiai és lányai körében is minimálisra csökkentik a Tibetbe költözés iránti igényt. Nem volt véletlen az sem, hogy a Tibetben szolgálatot teljesítő káderek körében pótlékot voltak kénytelenek osztani, máskülönben működő bürokrácia sem létezett volna.

    A tibeti fejlődés legnagyobb gátja ma az infrastruktúra hiányossága. Bár a sajtó az utasforgalomra helyezi a hangsúlyt, s a turizmus növelésében ezek valóban részt is vesznek, a vonalak legfőbb haszna az áruszállításban rejlik. Az első tibeti vasútvonal megépítését megelőzően a közutakon végzett áruszállítás volumene épphogy meghaladta az évi félmillió tonnát. A vasútnak köszönhetően ma már hárommillió tonna felett jár, s számolhatunk, ha elkészül a szecsuán-tibeti vonal, az további jelentős keresztmetszet-bővítést tesz lehetővé. (És ott van még a yunnan-tibeti és a xinjiang-tibeti vasút terve is.)

     

    Az áruszállítás lehetőségeinek kibővítése azt jelenti, hogy az utóbbi években drámaian estek az árak Lhászában, mivel a vasúti szállítás olcsóbb is. Ugyancsak lehetővé teszi, hogy a tibeti termékek, nyersanyagok, élőállat, stb. gazdaságos exportját, ezzel további munkahelyeket teremt és elősegíti a fejlődést.
    Ehhez képest az már csak másodlagos, hogy a Chengdu-Lhásza vasúti táv negyvenakárhány óráról 15-re csökken.

  • A kínai határviták – Tibet, Kasmír és Ladakh

    A sorozat első részének tárgya Kína délnyugati, Indiával, Pakisztánnal és a himalájai (ex)királyságokkal közös határvonala. Történelmileg és földrajzilag is két eltérő régiót ölel fel: Tibetet illetve Kasmírt és Ladakhot. Kezdjük az előzővel, bár egy ponton összekapcsolódik majd a történet.

     

    A tibeti határ

     

    A modern kori határvonalak kijelölése a gyarmati sorsú India és Tibet között a britek munkásságának eredménye. Az India által jogalapnak használt, számukra előnyös McMahon-vonalat 1914-ben alkották meg. Az akkor de facto független Tibet képviselői ratifikálták is az egyezményt, de Kína (amely de jure ekkoriban is birtokolta Tibet felett a fennhatóságot) ezt sosem ismerte, ismerhette el, már csak azért sem, mert ezzel Tibetet legitimálta volna.

     

    India és Tibet természetesnek is mondható határa a Himalája, bolygónk legmagasabb hegyvidéke. A nyolcezres csúcsokban sem szegény vidék értelemszerűen szinte teljesen lakatlan, emberi megtelepedésre jobbára nem is alkalmas. A magashegyi határvonalaknak ezért hosszú időn át nem is volt gyakorlati jelentőségük, ténylegesen egyik fél sem ellenőrizte a perifériákat.

     

    1950-re két komoly változás történt, ami alapjaiban ingatta meg az addigi viszonylagos status quo-t. Az egyik, hogy India függetlenné vált, a másik, hogy Tibet újraannektálásával – immár kommunista uralom alatt – Kína visszatért. Az addig javarészt homályosan kijelölt országhatárokat a modern kor követelményeinek megfelelően lassan elkezdték a gyakorlatba is átültetni. Kínának a Nepállal való jó viszony kulcskérdés volt (ellentételezendő az indiai befolyást). Mivel komoly viták ezen a határszakaszon eleve nem álltak fenn, így a kezdetektől a megegyezésre törekedett mindkét fél, s kisebb, kölcsönös kiigazítások mellett a 60-as évek elejére sikerült is teljes hosszában kijelölni a vonalat.

    Bhután indiai védnökség alatt állt ekkoriban, így a külügyek terén is India volt hivatott Bhután érdekeinek képviseletére. Kína minden próbálkozása ellenére csak a 90-es évektől nyílt lehetőség kétoldalú, Indiát teljesen kizáró tárgyalásokra, de a megoldást hátráltatja a Bhutánra nehezedő indiai nyomás, különösen, hogy a kínaiak által igényelt, egyik, a kínai-indiai-bhutáni hármashatár menti magaslat átengedése stratégiailag sértené India érdekeit. Bár a kis királyság hajlik a megegyezésre, s belemenni is látszott a határkorrekciókba (nagyjából hasonló nagyságú kínai területek átengedése is szerepelt az alkuban), a déli szomszéd miatt egyelőre tehetetlen.
    A harmadik monarchiával, a Nepál és Bhután közt fekvő Szikkimmel is hasonló okok miatt nem lehetett dűlőre jutni, de ezt aztán megoldotta az a tény, hogy a miniállamot 1975-ben India bekebelezte. Mivel Kína ezt az akciót egészen 2003-ig nem ismerte el (a térképeken egészen addig önálló országként szerepeltette Szikkimet), így a kérdés, legitimnek tekintett tárgyalópartner híján, le is került a napirendről.

     map_disputedterritories1.jpg

    A Kína és India közötti vitatott területek. Keleten Arunachal/Dél-Tibet, nyugaton a Ladakh részét képező Akszaj-csin

     

    A legnagyobb probléma India. Két, összesen mintegy 120000 km2-nyi terület képezi a cívódás tárgyát, ezek egyike az indiaiul Arunachalnak, míg kínaiul egyszerűen Dél-Tibetnek nevezett régió. Történelmileg zöme valóban Tibet részét képezi, de a már említett McMahon-vonaltól délre került. A többi igénytől eltérően a terület még csak nem is teljesen meddő, Tibet legtermékenyebb vidékéről van szó. Bár a gyarmati India brit vezetése volt a McMahon-vonal szellemi atyja, az indiai függetlenségig nagyjából senkit nem zavart, hogy tibeti közigazgatás székel Tawangban, Dél-Tibet központjában. 1950-re aztán India lépett az ügyben, s a tibeti adminisztráció maradékát is eltávolította a területről.

    China_India_eastern_border_88.jpg

    Arunachal/Dél-Tibet, az északnyugati sarokban megbújó Tawanggal

     

     

    A kasmíri-ladakhi határ és a kínai-indiai háború

     

    Brit India az 1800-as évek közepére annektálta Kasmírt és Ladakhot. A Kínával közös határ kijelölésére két vonalat is kidolgoztak, de gyakorlatban elfogadásra egy sem került. A Karakoram lakatlan, magashegyi részeit nem felügyelte senki, így az 50-es évek második feléig egyik oldal sem különösebben feszegette a kérdést.

     

    A vitatott határ magában hordozta egy konfliktus előszelét. 1956-ban a kínaiak főutat kezdtek el építeni Ladakh maguknak követelt, Akszaj-csin nevű, amúgy teljesen lakatlan részén, hogy lehetővé tegyék Tibet Xinjiang felőli elérését – elsősorban a hadsereg számára. Mivel elzárt, világvége hangulatú területről van szó, a kínai térképeken való, két évvel későbbi publikálásig fel sem tűnt az indiai félnek az építkezés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, diplomáciai tiltakozás indult, India követelte a kínaiak távozását.

    A Kína külügyeit ténylegesen irányító, pragmatikus miniszterelnök, Zhou Enlai a megegyezésre hajlott, felvetette, hogy India ismerje el Akszaj-csint kínai területnek, cserébe Kína lemond Dél-Tibetről. Az indiaiak nem fogadták el a javaslatot.

    A helyzeten csak rontott az 1959-es tibeti felkelés, miután a menekülő dalai lámát és kíséretét India befogadta, ráadásul egy időre Tawangban, a Kína által követelt Dél-Tibetben szállásolta el.
    A helyzetet nagyon rosszul felmérő indiai vezetés ráadásul további provokációkat is eszközölt, mindkét vitatott területre behatoltak kisebb csapatok, Dél-Tibetben még egy, a McMahon-vonaltól északra fekvő faluba is. A tiltakozások ellenére az indiaiak az előretolt állásaikban maradtak.

     

    Zhou Enlai ekkor még mindig a diplomácia nyelvén próbálkozott, kérte az indiaiakat, hogy mindkét fél vonuljon vissza 20 km-re a határtól, amire újabb elutasítás következett. Goa indiai annexiója is figyelmeztető jelként szolgált Kína számára, akárcsak a CIA tervei a tibeti gerillaháború kirobbantására.

     

    Miután az indiai betörések száma nem csökkent, 1962-ben megszületett az elhatározás az önvédelminek nevezett háború megindításának előkészítésére. A csapatoknak parancsba adták a határok védelmét.
    A kitörő kubai rakétaválság remek alkalmat adott Maóéknak az átfogó támadásra. A Nehrut aktívan támogató, az adott helyzetben erősen leterhelt Hruscsov is belement, hogy egy időre leveszi a kezét Indiáról.

     

    A kínai csapatok hetek alatt megsemmisítő vereséget mértek mindkét fronton az ellenfélre. Az indiaiaknak sem kiépített utánpótlási infrastruktúrájuk, sem hegyi hadviselésben szerzett tapasztalatuk nem volt, ellenben a Népi Felszabadító Hadseregben még javában ott voltak a koreai háború veteránjai is.

     

    Elfoglalták Akszaj-csint és Tawangot is, s teljesen kiszorították a szervezett indiai csapatokat mindkét területről. India ezután amerikai segítséget kért, akik a térségbe is küldtek egy anyahajót. Hogy az amerikaiak az erődemonstrációnál tovább is elmentek volna-e, azt már nem tudjuk meg, ugyanis másnap a kínaiak egyoldalú fegyverszünetet jelentettek be, s egyúttal deklarálták, hogy 20 km-rel visszavonják a csapataikat.

     

    A konfliktus azóta gyakorlatilag befagyott. Kína ténylegesen ellenőrzi a számára stratégiailag fontosabb Akszaj-csint és néhány, a nyugati határ mentén lévő apróbb területet (az első térképen alig látható, Akszaj-csintől délre lévő piros részek) míg India kezén van Dél-Tibet. Azóta már a határtárgyalások tizenakárhányadik fordulóján is túl vannak, eredmény egyelőre semmi. Kiszivárgó infók alapján Kína feltehetően belemenne a jelenlegi status quo elfogadásába, ha azt kiegészítenék még Tawang környékével, ami Dél-Tibetnek csak egy kis részét teszi ki. Indiai részről nehezíti a helyzetet, hogy az erős nacionalizmus és a demokrácia kombójának köszönhetően bármelyik kormányzat belebukna, ha akárcsak (a gyakorlatban mostanra egyértelműen elvesztett) Akszaj-csint átengedné a kínaiaknak.

    Kashmir_map_big.jpg

    Kasmír és Ladakh, a jelenleg kínai fennhatóság alatt álló Akszaj-csin-nel, ferde vonalakkal jelezve az 1963-as kínai-pakisztáni határegyezmény során Kínának juttatott kasmíri területek

     

     

    Indiai részről még egy vitás pont van. Az egykori gyarmati India függetlenedése után a muszlim területeken megalakult Pakisztán a gyakorlatban inkább hozzá kötődő, de hindu maharadzsa által uralt, s így Indiához csatlakozó Kasmír megszállása mellett döntött.
    A Kasmír északi részét elfoglaló Pakisztán így határossá vált Kínával, s a kettejük közt megfogalmazott határszerződés némi kasmíri (a változatosság kedvéért magashegyi és lakatlan) terület Kína számára való átengedésével járt együtt. Így, bár mostanra Kína és Pakisztán között nincs semmiféle határvita, ellenkezőleg, egymás szövetségesei (főleg India ellenében), addig India magáénak követeli Kasmír egészét, s így a pakisztáni-kínai határegyezményt sem ismeri el törvényesnek. 

    ***

    Legközelebb a (poszt)szovjet határvidék kerül szóba, benne az ugyancsak kalandos szovjet-kínai összecsapásokkal.

  • A tibeti felkelés napja

    Március 10-e fontos dátum a tibeti emigránsok és nyugati Free Tibet-polós támogatóik számára, ugyanis ez az 1959-es Kína-ellenes felkelés évfordulója. Ennek apropóján talán érdemes kicsit áttekinteni a helyzetet.

    Miután nem a standard, nyugaton általában elfogadott szólamokat fújom, így előre tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok ezzel a bejegyzéssel, ennek ellenére nem árt a (szerintem) józanabb hangoknak is teret biztosítani.

     

    Tibet hosszú évszázadokon át önálló, saját és sajátos kultúrával rendelkező civilizáció volt. Bár olykor állt kisebb-nagyobb mértékű kínai uralom alatt, a függetlenség nagyjából az utolsó kínai dinasztia, a Qingek uralmáig fennmaradt. A 18. századtól már kínai helytartók felügyelték Tibetet, jelentős kínai csapatok társaságában. Miután a Kínai Köztársaság idején országszerte káosz vette kezdetét, a periférikus területeken a fennhatóság a gyakorlatban megszűnt. A tibeti vezetés kikiáltotta az ország függetlenségét, amely ugyan nemzetközi elismerést nem kapott, de nagyjából 1950-ig, a kínai polgárháború végéig de facto fennállt.

    A Mao-vezette új rendszer 1950-ben felszólította Tibetet a csatlakozásra (a korábbi köztársasági kormányokhoz hasonlóan Maoék sem mondtak le soha Tibetről), majd miután az utóbbiak erre sok hajlandóságot nem mutattak, a Népi Felszabadító Hadsereg jelent meg a vonakodást leküzdendő. Komoly kihívással nem kellett számolniuk, Tibet technológiailag fényévekkel el volt maradva az akkoriban ugyancsak nem túl magas színvonalon álló Kínától.

    Ezen nincs mit szépíteni, s nem is lehet, Kína megszállta Tibetet, s azóta is ellenőrzése alatt tartja. A kínai bevonulás, s a hatalom megszilárdulása hatalmas változásokat hozott. 1950-ben még rabszolgaság volt Tibetben, s az évszázados teokrácia az egyik legkizsákmányolóbb rendszert termelte ki magából. A földrajzilag rendkívül nehéz adottságokkal rendelkező területen gyakorlatilag minden az egyház kezében összpontosult, s a jobbágyként élő lakosság a szokásos terheken felül még gondoskodhatott a meghökkentő számú (a férfiak kb. 20%-át kitevő) szerzetesek eltartásáról is. Tibeti hagyomány volt a többférjűség is, a nehéz megélhetés folyományaként.

    W020090318472290998076.jpg

    feudal-tibet.jpg

    tibetanheadcangues.jpg

    Ezen biztosan sok olvasó felhördül, de a kínaiak által hozott hirtelen társadalmi reformok – bár ellenkeztek a helyi hagyományokkal – sokat segítettek a helyzet normalizálásán. Az évszázados elmaradottság leküzdéséért rengeteget tettek, iskolákat és egészségügyi intézményeket hoztak létre, s – bár valóban nem ebben állapodtak meg az aktuális (egyben a jelenlegi) dalai lámával – a fokozatosságot félredobva nem kímélték az egyházat sem. A szerzeteseket elzavarták dolgozni, az egyházi birtokokat elvették, kivívva ezzel mind az arisztokrácia, mind a könnyen befolyásolható helyiek haragját. Olyan társadalomról beszélünk, ahol ekkor a dalai isteni mivoltát nem kérdőjelezte meg senki.

    A feszültségek felkelésekhez vezettek (állítólag a CIA keze is benne volt a dolgokban), s 1959-ben végül a dalai álruhában, kíséretével, s nem mellesleg minden mozdítható vagyonnal együtt, elhagyta az országot India felé, ahol azóta is él. (Az emigráns tibeti kormányok, teljes apparátussal, azóta is kiválóan megélnek az ügy felhasználásából. Mostanában kezdték el komolyabban pedzegetni a pénzügyi átvilágítás szükségességét.)

    Tibet etnikailag jelenleg is a leghomogénebb része Kínának, az eltelt majdnem kétharmad évszázad után is elenyésző a kínaiak aránya, bár Lhászában, a tartomány székhelyén valóban nagyobb mennyiségben vannak jelen. Hogy a kínai uralom feletti örömérzet azóta sem önfeledt, azt jól jelzi, hogy alkalmanként előfordulnak kisebb zavargások (mostanában inkább egyes szerzetesek önfelgyújtása lett divatosabb), illetve hogy Tibetbe külföldieknek csak külön engedéllyel lehet beutazni.

    Reálisan nézve, szép vagy nem szép, a tibeti függetlenség fantazmagória. A területet – a vallás nagyon erős jelenléte miatt – különösen súlyosan sújtotta minden kommunista agymenés, a kulturális forradalom meg pláne. A Potala – a dalai lámák lhászai rezidenciája – állítólag kizárólag Zhou Enlainak, a miniszterelnöknek köszönheti, hogy épségben maradt a vörösgárdisták tombolása idején, aki hozzá hű csapatokat küldött a védelmében. Más templomok kevésbé jártak szerencsésen, a nyitás óta építgetik is újra őket szép számmal. Van mit.

    Potala.jpg

    Tibet ugyanakkor valóban sokat nyert is azzal, hogy kínai uralom alá került. A kétszámjegyű gazdasági növekedés évei Tibetet sem kerülték el, s ha a környéken lévő himalájai országokat vagy India magashegyi, tibeti népek lakta területeit vesszük viszonyítási pontnak, Tibet kilátásai lényegesen jobbak.

    A helyzetet nem akarom relativizálni. Aláírom, hogy a helyiek jelentős része ma is szívesebben élne önállóan, s bizonyára van bennük bőven tüske az anyaország elmúlt évtizedekben elkövetett tevékenységének köszönhetően. Azonban azon is kár lenne vitatkozni, hogy a két nép története véglegesen összefonódott, önállóságra semmi esély.

    free-tibet.jpg

    Ami különösen bosszantani szokott, az a kínai megszállás előtti Tibet iránt érzett romantika. Hippiagyba persze elfér az idilli, imádkozással töltött boldog élet eszményképe, de egyszer s mindenkorra le kellene számolni ezzel az ábránddal, s beleverni az összes Free Tibetes fejbe, hogy ahhoz képest, ami 1950 előtt volt, még a kulturális forradalom tombolása is víkend.
    Ezzel együtt elismerem, hogy ha lenne igazság, a tibetiek dolga lett volna megdönteni a vérüket szívó teokráciát. Azt viszont a történelemben kár keresni.

  • Vasút még mindig – a világ tetején

    A napokban olvastam, hogy bő egy hónapja elkészültek egy két kilométeres alagúttal a Lhásza-Sigace vonalon. Az épülő, 200 km-nél valamivel hosszabb szakasz Lhászát, Tibet fővárosát köti össze Sigacével, Tibet második legnagyobb településével.
    Az, hogy Tibetben van vasút, blogom olvasói számára valószínűleg nem újdonság. Annak idején erősen felkapta a média, s ez esetben joggal is tette. Tibetbe vasutat épülni nem átlagos mérnöki teljesítmény, hasonlót elkövetni még nem nem sikerült senkinek. Permafroszt talajra síneket fektetni eleve nem mindennapi kihívás, s a helyenként 4000 méter feletti magasság sem segített a dolgon. A vonal olyan magasan fekszik, hogy az építkezés során néhány kilométerenként orvosokkal és nővérekkel felszerelt ideiglenes sátrakat kellett létrehozni, mivel a munkások körében tarolt a magaslati betegség. Hála az elővigyázatosságnak, mindenki idejében ellátást kapott. (Ellenben a korábban, Mao idejében megépített főúttal – akkor állítólag 3000 emberéletet követelt a beruházás.) Ugyancsak a több ezer méternek tudható be, hogy az itt közlekedő szerelvények oxigénnal kell dúsítsák a levegőt. 
    Ez a méltán híres vasútvonal azonban nem a folyamat vége. 2010-ben áltak neki a Sigace felé tartó szakasznak, tovább nyugat felé. Ez elvileg 2014-ben lesz kész. A domborzati viszonyok miatt több mint 100 km-en alagutak és hidak tarkítják majd, s középtávon Sigace felől lesz elérhető Nepál, ha egyszer véglegesen döntenek a további bővítés kérdésében.
    Idén állnak neki a Lhásza-Nyingchi szakasznak, ez keletre, Szecsuán felé vezet, s a majdani Szecsuán-Tibet vasútvonal első része lesz. Utóbbit már 2009-ben el akarták kezdeni épülni, de valamiért elhalasztották. A magasság miatt legalább annyira nehéz lesz, mint a Lhászába vezető első vonal, s nem is lesz éppen olcsó. Ha elkészül, Chengdu felől kitérő nélkül elérhető lesz Tibet.

    Középtávon lesz még egy harmadik vasút is Tibetbe, Yunnan felől. Az általam is betervezett úticél, Lijiang a vonal jelenlegi vége, de  épül Shangri-la felé egy szakasz 2015-re mintegy 150 km-en. Ez utóbbi is még Yunnanban található, de már egészen közel a tibeti határhoz.

    P200909031111041881210954.jpg

    A pöttyözött a már megépült szakasz Xining és Lhásza közt. Lhászától nyugat felé épül a Sigace felé tartó vonal (ez nincs a térképen), míg Lhásza és Nyingchi az első része a tervezett Szecsuán-Tibet vasútnak, ez a piros vonal. Az ábra információival ellentétben 2009 szeptemberében nem álltak neki.