• Egy újabb tanév vége

    A napokban kaptam meg a második évfolyamos tárgyak legutolsó, 84%-os értékelését, s ezzel egyúttal pont is került ennek az időszaknak a végére.

    Hogy idáig húzódott a dolog, annak az az oka, hogy ezúttal volt egy Work experience nevű modul is, amely, nevéhez hűen eredetileg arról szól, hogy egy öt hetes, szakmai jellegű munkavégzést kell teljesítenie a diákságnak, logikusan nyáron. Szerencsére, a pandémiás évek hatására az oktató kidolgozott egy alternatív lehetőséget is, ez egy képzeletbeli gyakorlatról szól, de ugyanúgy része a beszámoló illetve a gyakorlati helyről készített prospektus, csak épp magát a munkavégzést lehet eképpen passzolni.

    Nekem, tekintve hogy főállásban dolgoztam, eleve nem lett volna problémamentes ténylegesen megjelenni valahol. Az már csak hab a tortán, hogy a gyakorlati helyet önmagunknak kellett volna felkutatni, s az is elég könnyen belátható, hogy túl sok értelmes feladatot amúgy sem kaphattunk volna. Szakmaibb jellegű munkához nem vagyunk képzettek, az meg, hogy belépőjegyet áruljak egy múzeumban vagy értelmetlenül lődörögjek egy könyvtárban, nem igazán járult volna hozzá a leendő karrieremhez. Egyértelmű volt, hogy az alternatív megközelítést fogom választani, ahogy azt az évfolyam nagy része is tette.
    A beadandó július 20-ra volt esedékes, így a szokásos év végi eredményhirdetéskor a tárgy mellett még csak egy jelzés szerepelt a halasztásról, de a vizsgaismétlők érdemjegyeivel együtt ez is megjelenik majd a szeptemberben publikálandó végleges számvetésnél. Az oktató pedig már 21-én elküldte a nemhivatalos számokat, így vagyok már ennyire korán képben.

    A modulért kapott 84% egyúttal azt jelenti, hogy egy egészen minimális mértékben az éves átlagom is javult, kerek 79 lett az idei GPA-m. Az előző éves majdnem 81 volt, így egy kis visszalépés megfigyelhető, de ez teljesen betudható a kedvenc oktatómnak, aki ezúttal 68 ponttal honorált. Hála neki, megszületett az első 70 alatti, nem distinction értékelésem is, aminek túl sok gyakorlati jelentősége nincs, de elrontotta az eddig tökéletes sormintát. A prezentációmat egyébként kénytelen volt 74%-kal jutalmazni, de az esszék (66 és 64) illetve az apró évközi részvételi gyakorlatok (amikre tavaly mindenkinek 100%-ot adott, ha időre beadtuk őket, ezúttal nagyon nem így tett) segítségével azért sikerült minimálisan a 70 alá löknie.

    A másodéves eredmény az utolsó modul nélkül. A Work Experience nevű tárgy mellé 84-et kell képzelni.

    A tanév máskülönben nem volt vészes. A munka miatt néha elég jól feltorlódtak a beadandók, s azt sem állíthatom, hogy a tárgyak zöme elnyerte volna a tetszésem. A szak eredeti neve Heritage volt, csak néhány éve változott a némiképp megtévesztőnek mondható History and Geography-ra, de a korábbi név lényegesen jobban jellemzi, hogy miről szól. A hátralévő két év is eléggé antipatikus modulokat tartalmaz, de azért gond biztosan nem lesz velük, csak egyáltalán nem érdekelnek. Egyedül a három szemeszteren át tartó egyetemes európai történelem tűnik kevésbé fájdalmasnak, de ez van.
    Azért, ha tudom, hogy bekerülni egyáltalán nem annyira nehéz máshová sem, meg hogy itt mit tanítanak pontosan, feltehetően másik intézményt választok magamnak.

    Viszont, hogy valami jó is legyen még a végére: már csak négy munkanap választ el a főállású tanulástól. A héten egyébként sem megyünk, hétfőn pedig munkaszüneti nap lesz, így a keddtől péntekig tartó napok lesznek az utolsók. Óje!

  • Náciskodás

    Gyorsan leszögezem, mielőtt bárki rosszra gondolna: ez a bejegyzés nem az Ukrajnát ért putyini vádakról szól. Sokkal hétköznapibb, nyelvhelyességi gondolatok nyomasztanak, amiket már nem tudok magamban tartani. Az egész bejegyzés felfogható egy fajta felesleges boomer nyekergésnek is, főleg hogy úgyse változtat semmin, így egész nyugodtan ugorjátok át, ha nem vonzódtok a hasonló okoskodásokhoz.


    Mentegetőzésként azt még muszáj hozzáfűznöm, hogy – bár a helyesírásom elég jó – magam is szoktam véteni hibákat. Az egybe- és különírás időnként megtréfál, de olykor még ennél triviálisabb dolgok is: a nyavalya kifejezést például a blogon is kitartóan j-vel írtam sokáig. Szóval egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen, biztosan belém lehet kötni. Ebben a bejegyzésben is tuti, hogy lenne mit lektorálni.

    Az utóbbi 2-3 hónapban munkaidőm alatt rendszeresen hallgatok mindenféle beszélgetéseket fülesem segítségével. Rádiót, youtube-os beszélgetős műsorokat, de olykor még podcasteket is. Az első néhány alkalommal még elsiklottam felette, de aztán ahogy egyre gyakrabban jött szembe, be kellett lássam, hogy egy kifejezés vírusszerűen terjed. Ez nem más, mint a hagyni ige felszólító módja.


    Bár a hétköznapi beszédben végigkísért ez a kifejezés, amióta az eszemet tudom, először középiskolai éveim vége felé szembesültem azzal, hogy leírva nem igazán találkoztam vele. Ez úgy állt össze az agyamban, hogy valami apropó folytán írásban szerettem volna használni. Mivel bizonytalan voltam, inkább valahogy átfogalmaztam a mondatot. Ez a gyakorlat maradt velem még néhány évig, amikor aztán egyszer utánanéztem, s azóta is része a papírra vetett, majd gépbe pötyögött gondolataimnak.

    Mivel a helyes kifejezés, a hadd, az ige régies alakján alapul, s mivel egyedül ez az egy verzió üt el ennyire a mostani alapigétől, talán ez okozta a saját néhai bizonytalanságom, s a mostanság divatos forma – a hagy – feltűnését is. Egy fajta túlkompenzálásnak tűnik, ami által a beszélő kiműveltebbnek hat, legalábbis ez a teóriám.
    Mindenesetre Dunát lehet rekeszteni a hagy kérdezzem meg, hagy mondjam el és hasonló példákból, elvileg profi műsorvezetők szájából. De azóta már felfedezni vélem írott formában is ugyanígy, s mérhetetlenül idegesít.

    Persze, mondhatjuk, hogy nyelv élő, változó organizmus, s egy idő után az válik a sztenderd megoldássá, amit és ahogy a többség használ, de azért nagyon örülnék neki, ha ez a folyamat még nem lenne visszafordíthatatlan. Ehhez én persze kevés vagyok, s a legtöbb, amit tehetek, hogy legalább az olvasóim figyelmét felhívom a kínomra.

    Ez most meg is történt, de hadd nyugtassak meg mindenkit, a blog egyhamar nem tűz napirendre újabb nyelvtannáciskodó bejegyzést.

  • Háborús kitekintő

    Már több mint négy hónapja annak, hogy Oroszország megkezdte katonai műveleteit a szomszédban, de hála a blog jobbára hibernált állapotának, ezen a felületen még nem esett róla szó. Itt az ideje változtatni ezen.

    A véleményemmel nem gondolom, hogy túl népszerű leszek, de szerencsére ez soha nem tartott vissza attól, hogy megosszam azt másokkal. Mielőtt jobban belemennék, előljáróban hadd fussam le a kötelező köröket: Oroszország agresszor, háborúzni csúnya dolog, az érintett lakosságnak irtó nagy szívás, minden áldozatért kár. Ezekbe, ha akarnék, se tudnék belekötni, s a legnagyobb őszinteséggel állítom, hogy nincs is ilyen szándékom.
    De akkor talán bele is kezdenék.

    Egy dolog sajnos vitathatatlan: Ukrajna a háború első percétől kezdve cseszheti. Ez nem fair, sőt, kifejezetten szívfacsaró, kiszolgáltatott helyzet, de a geopolitikai realitásoktól nem lehet akkor sem eltekinteni, ha azok sértik a morális, humanista érzékenységet. Az ország nem tagja a NATO-nak, senki nem fog miatta atomháborút kockáztatni, így csak idő kérdése, hogy meddig tud ellenállni az orosz medvének. Külső támogatás nélkül már rég összeomlott volna, az pedig minimum megkérdőjelezhető, hogy megéri-e egy csonka államiság fenntartása azon az áron, hogy kis túlzással a földdel teszik egyenlővé. A politikai vezetésnek biztosan, de az egyszeri állampolgárok szintjén már egyáltalán nem vagyok erről meggyőzve. Különös tekintettel arra, hogy – bár erről érdekes módon megfeledkezni látszik a világ nyugati fele – Ukrajna a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető demokratikus jogállamnak, az életszínvonal pedig még az oroszországit is jelentősen alulmúlja.
    Távol állnak tőlem az összeesküvés-elméletek, s az összetett folyamatokat sem szívesen egyszerűsítem le banális közhelyekké, de jelenleg tényleg a klasszikus hidegháborús proxyhadviselés archeotípusát figyelhetjük meg. Az USA oroszországi kitettsége meglehetősen visszafogott mértékű, s bár a magyar hatóságit is kevéssel túlszárnyaló üzemanyagárak már kezdenek belpolitikailag kellemetlenné válni, azért alapvetően kevés saját költséggel jár a rivális regulázása. A harcokat ukrajnai katonák vívják, ukrajnai civilek szenvedik meg, a szankciós politikai negatív következményeit pedig elsősorban Európa nyögi. Az azért nem véletlen, hogy utóbbiak meglehetősen kényszeredetten sorakoztak fel az amerikaik mögé, ami pedig a katonai támogatást illeti, az a kontinens részéről a gyakorlatban jobbára inkább jelképes mértékűnek nevezhető.

    Mondhatjuk persze, hogy Ukrajna szabadságáért semmi sem drága. Főleg, hogy rendszeresen elhangzik, az ország csak az első falat Putyin világhatalmi terveiben, hiszen tudjuk, Hitler sem érte be Csehszlovákiával.
    Putyin azonban nem Hitler, s kettejük helyzete sem összehasonlítható. Bár természetesen a világon létező összes végzetes kórságtól haldoklik folyamatos jelleggel, ha az információs hadviselés által generált máztól megtisztítjuk, meglehetősen pragmatikus vezető benyomását kelti. De legalábbis semmiképp nem teljesen idióta vagy szuicid hajlamú, esetleg demens, s mint ilyen, elődeihez hasonlóan nagyon jól tisztában van vele, hogy meddig mehet el. Egy atomhatalmak ellen viselt háború érthető módon nem része ennek a potenciális mozgástérnek. (Sok szempontból lehet kárhoztatni a nukleáris fegyvereket, de az tagadhatatlan, hogy már több mint hetven éve tökéletesen működnek elrettentésként.) Még ha az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvet is veszem alapul, miszerint Ukrajna államisága megszűnik létezni, sem gondolom, hogy a NATO területei bármivel nagyobb veszélynek lennének kitéve, mint a háború előtt voltak. Érdemes a kommunikáció mögé tekinteni, s meglátni, hogy Ukrajna a legkevésbé érdekes tényező a sakkjátszmában, nem az ország függetlenségének megőrzése az elsődleges cél, hanem Oroszország meggyengítése, s részben a Kína felé történő figyelmeztetés, hogy utóbbi ne nagyon próbálja meg átformálni a távol-keleti erőviszonyokat. Ezért valóban megéri válságba taszítani Európát?
    A félreértések elkerülése végett egyértelműsíteném, hogy nem gondolom azt, hogy az egész ukrajnai konfliktust ördögi amerikai fondorlatok hozták létre a muszkák ellen (pláne, hogy jöttek ők maguktól), de ha már így alakult a helyzet, a stratégák nyilvánvalóan igyekeztek az amerikai érdekeknek leginkább megfelelő módon reagálni.

    Újfent hangsúlyozom, Ukrajna, de főleg az ország lakossága abszolút áldozata annak, ami történik. Még ha valami extrém fordulat folytán sikerülne is kiebrudalni az oroszokat a határokon túlra, a végeredmény a háború kimenetelétől függetlenül egy romhalmaz lesz, ami az amúgy is siralmas helyzethez képest is még több évtizednyi visszalépést jelent. És mindezt azért, hogy aztán ne oroszországi, hanem helyi oligarchák uralják? Hogy az oknyomozó újságírókat a helyi alvilággal összefonódott politikai elit tehesse el láb alól? Persze, tudom, miután legyőzik az oroszokat, csatlakoznak az Unióhoz, a lerombolt települések pedig ökovárosként épülnek újjá, s minden szép lesz…

    Az már csak külön hab a tortán, hogy a büntetőintézkedések látványosan nem működnek. Bár előzetesen majd’ mindenki arra számított, hogy Kína fog mentőövet dobni a nehéz helyzetbe jutó barátnak, utóbbi jóval pragmatikusabb annál, hogy ne próbálja meg a saját hasznára fordítani a kialakult szituációt. Egy gyengébb Oroszország nem okvetlenül van Kína ellenére, s az elmúlt hónapok azt mutatják, a szorgos diplomaták nagyokat léptek előre a közép-ázsiai exszovjet államalakulatok még erősebben Kína felé orientálásának útján. Emellett nyilvánvalóan kihasználják a világpiacinál olcsóbb szénhidrogének csábítását, de láthatóan nem akarnak mélyebben bevonódni az eseményekbe.
    India ellenben igencsak aktívan helytáll, mint az orosz olaj új piaca (ennek egy része persze átcímkézve megy tovább). Mivel elég erős a verseny a hagyományosan el nem kötelezett ország kegyeiért, látványos kritikákat sem kap.
    Mivel az oroszok meglehetősen ügyesen élnek a zsarolási potenciáljukkal is (ami újabb pont annak alátámasztására, hogy az országot nem futóbolondok vezetik), egyelőre nominálisan még több exportbevételt is realizálnak, mint a háború előtt. De néhány éven belül biztosan összeomlanak majd…

    Van valami konklúzióm, esetleges felvázolok valami biztatót is? Sajnálatosan nem sok ilyennel tudok szolgálni.
    Bármilyen rosszul is hangzik, meggyőződésem, hogy Európának nem kellett volna beleállni a konfliktusba. (Egyre inkább úgy fest, hogy ezt már a saját bőrükön érzik, s a háttérinformációk szerint erős a nyomás Zelenszkijen, hogy próbáljon meg minél hamarabb békét kötni.)
    Mivel tagadhatatlan, hogy háborúzni soha nem akartak, ahogy a saját gazdaságukat bedönteni sem, ebből nem lehetett jól kijönni. Európának is az lett volna a legkényelmesebb, ha a villámháborús tervek gyorsan célt érnek, némi jelképes szankció és elítélő kommüniké mellett pedig minden ment volna a megszokott kerékvágásban tovább. (Szerintem az ukrán lakosság is így járt volna a legjobban, de ez más kérdés.) Bidenék háborút megelőző tettei (az ukrán hadsereg megerősítése) és kommunikációja (ekkor meg akkor támadnak az oroszok, ha támadnak, hatalmas következményekkel kell számolniuk) már nem nagyon adtak lehetőséget arra, hogy arcvesztés nélkül vissza lehessen táncolni, Európa pedig kénytelen-kelletlen követte az amerikai vonalat.
    Innen irányt módosítani, miközben az európai lakosság évtizedek óta nem tapasztalt mértékű információs hadviselés célpontjává is vált, már nagyon nehéz. Retorikai szinten szerintem lehetetlen is. Alighanem abban bízhatunk csak, hogy az informális csatornákon keresztül gőzerővel dolgoznak a mielőbbi megoldáson, de azért ennek eredményességét illetően nem lennék túl optimista. Remélhetően legalább a további szankciók iránti nyomásnak nem engednek.

    De az is lehet, hogy Putyin végül csak belehal valamelyik letális nyavalyájába, s az utódja azonnal kivonul még a Krímből is. Azért nagy összeget inkább erre se tegyetek¹.

    Ukrajna orosz megszállás alatt álló részei a belengetett ukrán ellentámadás előtt, a történelem jó oldalán álló erők győzelmének küszöbén

    Jelen állás szerint nagyon úgy fest, kénytelenek leszünk kivárni, amíg Oroszország el nem éri kívánt céljait az amerikai fegyverekkel kitömött ukrán hadsereg megsemmisítő csapást nem mér a megszállók lassan, de kitartóan előrenyomuló hordái ellen, miközben csak 17 fokra fűtjük fel a lakást.
    Kína meg teljes sokk mellett figyeli, hogy milyen eredményesen képes a világ krémje fellépni egy hozzá képest tizedakkora GDP-vel rendelkező, a globális gazdasághoz alig csatlakozó országgal szemben, amiért az egy másik, független entitás ellen klasszikus területszerző háborút visel. Ezek után a krém által is de jure Kína részének tekintett közeli szakadár sziget lakói biztosan nyugodtabban alhatnak².

    ________________________________________________

    ¹ A blog tanácsai nem minősülnek pénzügyi ajánlattételnek.
    ² A sziget szerencséjére a katonai úton történő országegyesítés jelen állás szerint a világ teljes közönye mellett is túl nagy áldozatokat követelne, így amíg Taiwan nem készül felrúgni a status quo-t, egy ilyen szcenáriónak nincs túl sok realitása.

  • Kísérlet

    Aktivitás nem nagyon zajlik a részemről itt, de a buksim azért töröm mindenféle dolgokon. Már egy ideje molesztál egy olvasóm, s korábban egy másik is felvetette az ötletet, hogy nem szeretnék-e podcast formában is működni. Ezt így abszolút egyértelműen ki merem jelenteni, hogy nem, de azért a gondolat szöget ütött a fejemben, így azt nem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy hébe-hóba (még a blog frissüléséhez mérten is ritkán) lehessen egy-egy ilyen formátumú produktumot összehozni. Fenntartásaim természetesen vannak, hiszen ez egy teljesen más műfaj, s a beszélőkém meg az orgánumom nem okvetlenül tesz alkalmassá arra, hogy élvezhető jellegű anyagokat készítsek, arról már nem is szólva, hogy rendesen át is kellene gondolni, miképpen épülhetne fel egy-egy ilyen adás, hogy az végül tartalmazzon valami pluszt az írott formátumhoz képest.

    Szerencsére már csak egy hónap választ el attól, hogy jelenlegi, egyáltalán nem szívlelt munkám véget érjen, s egyúttal újra aktívabb legyek. Ezt már felettébb várom, nem erre vagyok kalibrálva, s az is az igazsághoz tartozik, hogy az egyetemi beadandók és vizsgák is kissé kellemetlenebbek voltak így, hogy csak hétvégén tudtam a sulival foglalkozni. Szerencsére azért a szokott színvonalon abszolváltam őket, bár a végső átlagom a tavalyi 80,83-ról így is 78,54-re csökkent.

    Mindenesetre most adott a kérdés, ami kapcsán olvasói reakciókat várok. Lehet kommentben is, a Facebook oldalnak üzenetet küldve, vagy a megadott szavazási felület segítségével is.

    Tehát, szeretnéd-e kedves olvasó, ha egy kísérleti jellegű, hangos adással is megpróbálkozna a Szecsuánblog feltehetően valamikor augusztus vagy szeptember folyamán? Ha esetleg erre sor kerül, akkor számíthattok egy következő, hasonló szavazásra, ahol a már hallható anyag ismeretében dönthettek, legyen-e folytatás. (Hogy lesz-e, arra nincs garancia, de árral szemben egészen biztosan nem erőltetem a dolgot.)

  • Koronavírus letudva

    Amint elfogyott az én hetem otthon, férjem is pozitív lett. Neki még annyi baja sem volt, mint nekem: torokfájás illetve egy nap 37,2°C-os testhő.

    Csütörtökre anyum párja is torokfájós lett (pont miután szerdán hazament négy napra ügyintézni). Azt gondolta, hogy csak megfázott, de tegnap leteszteltem, s hamarabb jelent meg a pozitív csík, mint a teszt érvényességét jelző másik vonal. Szerencsére semmi egyéb baja nem volt.

    Akkor már gyorsan anyut is megnéztük, aki egyébként semmiféle gyanút nem keltett, s ő is hasonlóan meggyőző pozitív tesztet produkált.

    A saját és férjem korábbi eredményeiből kiindulva (sokkal halványabb csíkokat sikerült generálnunk) sanszos, hogy már legalább 4-5 napja elkapták a kórt, így elég magabiztosan ki merem jelenteni, hogy mindenki ügyesen megbirkózott vele. Beleértve 66 éves, immár 40 kilósra hízott édesanyámat is, akire a legkevesebb hatást sem gyakorolta a vírus. Egyébként Sinopharmot kapott kétszer, mielőtt a nyugati booster is elérte.

    Ismerve a kimenetelt, örülök, hogy mindannyian letudtuk. Az immunitás immár csúcsra jár mindannyiunkban.

  • Urlaur Abbey

    Tegnap tettünk egy rövid kirándulást Urlaur (ejtsd: örlör – az ír nevek szépségei) mellett. Van ott egy Urlaur Lough (ami a tó ír neve) illetve egy apátság romjai.

    Szabadidőmben nem kifejezetten vonzanak a vallási építmények, pláne ha már 1600 környékén felgyújtották őket, de sajnálatos módon a második tanév egyik hozadékaként immár archeológiát is tanulunk, ami megtévesztő neve ellenére itt nem gyakorlati régészkedést jelent, csupán régi korok építészetének tanulmányozását. Ez eddig az itteni suli mélypontja, minimálisan sem érdekel a dolog. Szerencsére úgy tűnik, minthogy vizsga nem lesz, csak beadandók, így nagyjából ki tudom kerülni, hogy mélységeiben kelljen foglalkoznom a témával. Az esszék azért így is erős szenvedést jelentenek.

    Most egy prezentáció a feladat, amihez egy középkori ír vallási épület bemutatása a feladat, hozzánk meg ez a rom fekszik legközelebb. Saját fotók is szerepelnek a követelmények között, ennek hála vizsgáltuk meg ezt a fantasztikus maradványt.

    Ha valakit az olvasók közül mégiscsak érdekelne a dolog, ez egy dominikánus kolostor volt, de aztán a britek a hasonló társaihoz hasonlóan erre is megsemmisítő csapást mértek. A katolikusok elleni fellépés következményeként megtiltották, hogy újjáépítsék, mire pedig lehetőség nyílt volna rá, már több száz éve romosodott.

    A környező táj és a tó kifejezetten szép látvány, ráadásul tegnap még napsütés is volt. Egy helyi pasas meg is mártózott a legfeljebb 10 fokos vízben, de ezt mi inkább kihagytuk.

    Képek a galériában.

  • Túlélő

    Jelentem, sikeresen leküzdöttem a kovit, mára már abszolút tökéletesen vagyok. Mostanra az efféle tapasztalatokról adott beszámolók már lényegesen kevéssé lehetnek egzotikusak, de azért íme az enyém.

    Szombat reggelre jelent meg a kis mocsok a szervezetemben. Ezt onnan vettem észre, hogy torokfájással keltem meg kissé fura volt a fejem is. Akkor még semmi egyéb bajom nem volt.
    Mivel a munkahelyemen, beleértve a legközelebbi kolleginát is, számos érintett volt, így kézenfekvőnek tűnt, hogy magam is megfertőződtem. Az antigén teszt ezen a napon még negatív volt.
    Vasárnapra lett egy kis hőemelkedésem is, majd a teszt is bejelzett. Estére be is lázasodtam, majdnem 39 fokra ment fel, de leszámítva, hogy fáztam, más gonddal ez sem járt.
    Hétfőre már megint csak enyhe hőemelkedés volt, de a torokfájás megszűnt. Keddre már teljesen normális testhőm lett, de elkezdtem taknyosodni. Szerdára ez is elmúlt, de még kissé nyomottnak éreztem magam. Tegnap, csütörtökön már teljesen jól voltam, s ez mára még tovább fokozódott. Férjem továbbra is negatív és tünetmentes.

    A fertőzés következtében egy hétig itthon vagyok. Mostanra érezhetően arra ment rá a központi politika, hogy mindenkin menjen végig a kór, miután akit lehetett, beoltottak. A közeli kontaktok ugyanúgy mehetnek dolgozni, s már csak 7 napra szól a fertőzöttek karanténja is. Pénz is erre az időre jár.

    Szerencsére édesanyám és párja sem kapta el, de erre igyekszem odafigyelni, még egy hétig nem nagyon tervezek a közelükbe menni.
    Amúgy meg túl kellett ezen is esni. Vészes nem volt, de azért nem élveztem.

    Kellemes fertőzésmentességet az olvasóknak is!

  • Mea culpa!

    Sajnálatos módon egy ideje nem nyilvánultam meg a blogon, de ezt most igyekszem egy ömlesztett bejegyzéssel pótolni. Tudom, ez egy meglehetősen erőtlen próbálkozás, de egyelőre ennyit telik tőlem. Remélhetően nyártól visszatér minden a régi kerékvágásba, de ne szaladjunk ennyire előre.

    Ha jól láttam a legutóbbi posztok alapján, nagyjából ősszel szűntem meg létezni ezen a platformon. Azóta elkezdődött, s mostanra már majdnem véget is ért az újabb tanév. Ezúttal már személyes módon zajlik az oktatás, bár az első, magyarországi látogatásomat követő két héttől eltekintve én csak kétszer jelentem meg személyesen.
    Időközben ugyanis elköltöztünk Castlebarból vidékre. Ezt abszolút szó szerint kell érteni, ugyanis egy mindentől távoli házban lakunk, ahol legelők vesznek körbe minket (ezek egy része a miénk), s már a házhoz vezető pár száz méteres bekötőút is magántulajdonban van. A legközelebbi város (a gyakorlatban inkább falu) 8 kilométerre található, s a szomszédos zöldterületeken felbukkanó teheneken kívül vadnyulak és rókák jelentik a társaságot. Ez természetesen abból a szempontból is örvendetes (na nem a rókák), hogy így már a tengerimalacok szabadtartásos legeltetése is megoldható lesz, ha egyszer eljutunk a konkrét megvalósításig.

    A lakóhelyünk, mely amúgy házszámot és utcanevet sem tartalmaz, cirka 40 km-re fekszik Castlebartól, de ettől még azért néhanapján előfordulhatnék arra, azonban munkát is vállaltam a közeli településen, hogy gépjárművet vásárolhassunk, amely ára errefelé, különösen a Brexit óta elég borsos. Férjem időközben sikeresen levizsgázott, az autót megvettük (bár még cirka egy hónapig törlesztjük), én pedig úgy döntöttem, júliusig még maradok a munkahelyemen, hogy aztán a nyáron végre lehessen egy kellően izgalmas nyaralásunk is a meglévő erőforrásaink felélése nélkül.

    A munkám nem túl felemelő, egy gyárban vagyok, ahol a férjem is, de szerencsére nem túl megterhelő a feladat. Viszont így a suliba nem tudok bejárni, bár ezt egyáltalán nem is bánom, tekintve hogy az a két hét bőven elég volt. Már ezalatt kaptam figyelmeztető emailt, hogy ne használjam a telefonomat az órákon, mert káros irányba befolyásolhatom a többieket. Kedvenc oktatóm – az említett email mögött is ő álhatott – is elég morcosan méregetett, amiért nem jegyzeteltem, bár nem igazán volt mit.
    A sulitól való távolmaradás szerencsére a teljesítményemen nem látszik, továbbra is distinction értékeléseket szerzek. A már emlegetett oktató asszonyság azért jelezte, amikor tájékoztatásul írtam neki, hogy miért nem fogok tudni megjelenni az óráin (dolgozom), hogy ő semmiféle kivételezéssel nem tud szolgálni (nem is kértem), s hogy a részvétel nagyon fontos, de ha követem a feltöltött anyagokat, azért valószínűleg át fogok tudni menni ebből a tárgyból is (ez megnyugtató). Jó szokásához híven az első esszémre 66%-ot adott, aztán egy prezentáció jött, amihez nem volt neki jó, ha előre rögzítjük a narrációt, így múlt hét pénteken be kellett mennem előadni személyesen. Vagyis nem, mert előadni nem kellett, ott olvashattuk fel élőben a papírról, amit akartunk. (Amúgy felajánlotta, hogy helyette írhatok egy esszét 1200 szóban csökkentett pontszámért.) Láthatóan nem nagyon örült neki, hogy nem jöttem zavarba a tucatnyi diák és az ő jelenlétében, de nem tudhatta, hogy lényegesen nagyobb tömegek előtt is volt már szerencsém produkálni magam. A diáktársak egyébként nagyon megszenvedték a feladatot, ami annak is betudható lehet, hogy itt soha nem kell nekik az oktatásuk során felelni, ez a fajta értékelés itt nem létezik.

    Pénteki jelenésem furcsa fintora, hogy akár végig is fertőzhettem a teljes bandát, ugyanis szombat reggelre már megfájdult a torkom, vasárnap pedig már sikerült is pozitív antigén-tesztet produkálnom. Szerencsére mára már gyakorlatilag semmi bajom, de ennek köszönhetően ezt a hetet itthon töltöm el. A munkahelyemen sokan kovisok, minden bizonnyal onnan szedtem össze. Nagyjából a hasonló magyar lépéssel egy időben törölték el itt is a járványügyi korlátozásokat, így már szabadon terjedhet mindenfelé a kór. Szerencsére a jelek szerint a mostani verzió már sokat szelidült.

    További érdekes fejlemény, hogy édesanyám kórházba került nem olyan régen. A részletekkel nem untatnék senkit és nem is okvetlenül tartozik a nyilvánosságra, így legyen annyi elég, hogy nagyon legyengült, lefogyott, s a helyzet addig fajult, hogy súlyosan dehidratált állapotban vitték be, miután két napig nem sikerült elérni. Párja épp külföldön dolgozott, a munkarendje olyan, hogy cirka egy hónapot megy, aztán hasonló időt meg otthon tölt.
    Szerencsére azóta szépen alakul, komoly szervi bajok nem állnak fenn, de hogy hasonló dolgok ne fordulhassanak elő később, még a hónap elején újfent Magyarországon jártam, s egyúttal mindkettőjüket ide is telepítettem hozzánk. Most a vírusra való tekintettel épp nem érintkezünk, de egyébként nagyon jó ötletnek bizonyult ez a lépés.

    A villámlátogatás során a hajszerkezetemet is megszereltettem.

    A blog éledése feltehetően július végén következik majd be, amikor én már újra háztartásbeli tanuló leszek, de azért lehet, hogy időnként addig is hallotok majd rólam. Köszönöm addig is a megértést!

  • Magyarországra ruccantam

    Vasárnap nekiindultam, s hétfőre már a családi fészekbe is értem. Tekintve, hogy ennyire nem távoli a desztináció, ez igényel némi magyarázatot.
    Sajnálatos módon az ír tömegközlekedés ezúttal sem segítette elő a kevesebb holtidőt, ugyanis vasárnap lévén vagy délelőtt 11-kor, vagy majdnem 5-kor értem volna Dublinba, ahonnan még úgy nettó egy óra a reptér. A gép 19:50-kor szállt fel a menetrend alapján, így azért jobbnak láttam, ha időben kikóválygok a helyszínre. Ergó, maradt a reggeli vonat, mint lehetőség. Busz Castlebarból nincs ezen a viszonylaton.
    Természetesen a RyanAir sem arról híres, hogy nagyon kényelmes időpontokban szálldosna. Nagyjából két opcióm volt, amikor az utazás napját kiválasztottam: vagy korábban, este 7-8 óra felé érek Ferihegyre, vagy majdnem éjfélkor. Az első megoldás is túl késő lenne ahhoz, hogy elérjek bármilyen vonatot vagy buszt vidéki célpontom felé, arról már nem is beszélve, hogy a fapadosok esetleges késése sem lenne túl meghökkentő jelenség. Mindezt végiggondolva inkább a későbbi járatos napra voksoltam, mivel hajnali négykor már van vonat, a pályaudvar és Ferihegy között meg legalább egy óra az út, ergó így csak cirka három haszontalan óra marad. Ha késünk, még kevesebb.
    Persze nem késtünk, s mivel feladott poggyászom se volt, így a gép ajtajának kinyitása után kevesebb mint 10 perccel már a terminál előtti friss levegőn álldogáltam.

    Ilyen előzmények után persze nem voltam a legfrissebb, s az sem használt a hangulatomnak, hogy Nagykanizsára érve hideg és eső várt. A néhány órával későbbi útlevéligénylés kivételesen elbűvölő fotót eredményezett, de ez van. Becsületükre legyen mondva, legalább a sebességgel nincs gond, tegnap már jött az értesítő sms az új irat postázásáról. Mindenféle sürgető felár nélkül.

    Kedden aztán némi fodrászkodás történt, tegnap pedig a szomszédos Somogy megye egy kisvárosában, Nagyatádon jártam oltást felvenni – Nagykanizsán valamiért nem szúrnak Sinopharmot. Elég szürreális élmény volt. A kórház szépen felújított, kellemes hely, az oltóponton pedig egyedül én voltam meg a személyzet. Köztük egy 82 éves, járókerettel csoszogó orvos. “Ő a kínai”- mondták, aztán megböktek ügyesen, szakszerűen. Tünet azóta is semmi, pedig ezt a mai napot a biztonság kedvéért üresen hagytam.

    Abszolút kellemesen telik eddig az ittlét, pedig a gyógyfürdős wellnesszezés majd csak ezután jön (Barcs és Harkány). Egyetlen szívfájdalmam, hogy azóta is csak zabálok, pedig egyáltalán nem szorulnék rá. Csak hát tele van minden bolt ropogós, friss, válogatottan ínycsiklandó pékáruval és parizerrel. Igen, ez utóbbi termék, készüljön bármiből, finom és kihagyhatatlan. Érkezésem óta csak szendvicseket eszem. De majd igyekszem javulni.

    Ja, és tök jó megint diákjeggyel utazni!

  • Kifulladó csipelés

    Már ahol, persze. Magyarországon már 55%-os átoltottság körül megszakadt a lendület (ez azóta babaléptekkel felkúszott közel 61%-ra), Koboldfölde pedig most jutott el erre a pontra, a lakosság 75%-ának részleges (71,5%-nak teljes) bökdösése után. Talán 1-2%-ot lassan még majd kúszik feljebb a szám, de tekintve, hogy 12 éven aluliakat nem csipelnek, így sokkal tovább már nem lehet jutni – saccperkábé 81-82% körül lehet az elméleti plafon.

    Jelentősen lelassult az oltakozás üteme Kínában is, mostanság már csak napi 4-6 millió szurit injektálnak a helyiekbe. Ez részben annak tudható be, hogy a tegnapi közlemény szerint 1,01 milliárd embert (a teljes népesség majdnem 72%-át) teljesen immunizálták, részben pedig annak, hogy a maradék főleg vidéken és nyugaton él. A logisztikai kihívásokat most igyekeznek orvosolni: oltóbuszokat indítanak a falvakba, illetve az egészségügyi személyzet sok helyütt személyesen keresi fel a népet házról házra járva. Ez persze lényegesen kevésbé hatékony, mint egy tízmilliós nagyváros oltópontján várni, hogy áramoljon befelé a nép. Pekingben a felnőttek 98%-a kapott csipet, Tianjin és Shanghai esetében a 12 éven felüliek több mint 80%-a, s hasonlóan magas számok jellemzik a többi keleti nagyvárost is, ezzel szemben a nehezebben megközelíthető vidéki és nyugati országrészekben lényegesen visszafogottabb a helyzet.
    Az év végére kitűzött cél, a 80%-os érték mindenesetre már októberre összejöhet, különösen, hogy már most részlegesen döfött a népesség több mint háromnegyede. Kínában az elméleti maximum is mehet feljebb, mint máshol, mivel több vakcinájuk is engedélyezett már akár 3 éves kortól. A 12 éven aluliak körében egyelőre nem igazán forszírozták az oltást, tekintve hogy a gyerekekre a legkevésbé veszélyes a kór, de ha a többiek elfogynak, ez változhat.