• Tibetben már gyorsvasút is jár

    Június 25-én ugyanis átadták a forgalomnak a tibeti vasúti hálózat legújabb, Szecsuán felé tartó szakaszát, mely a tartományi székhely Lhászát köti össze Nyingchivel – illetve majd hosszabb távon Chengduval, de arra még néhány évet várni kell.

    Az új, közel félezer km-es vasútvonal unikális a maga nemében, ugyanis itt járnak az első gyorsvasúti szerelvények, igaz, kínai viszonylatban a sebességük meglehetősen mérsékelt, 160 km/h. Abban is úttörő fejlesztésről van szó, hogy a vonal részben villamosított, szemben az eddigi tibeti dízelmeghajtású vasutakkal.

    Ahogy az a világ tetején már csak lenni szokott, természetesen rengeteg pénzbe került és kismillió alagút meg magasított pálya nehezítette a konstrukciót. A linkelt videó alapján meglehetősen izgalmas területeket szel át.

  • Utazás Tibetbe

    Nem, sajnos nem én megyek, de kaptam egy erre vonatkozó megkeresést, s mivel érdekes a téma, a blogon válaszolok.

     

    Tibet, vagy kínai nevén Xizang egy néhány évtizedes de facto függetlenség után 1950-ben visszakerült az akkor már kommunista Kína karjaiba. Bár egyes Tibet-párti vélemények szerint ez a függetlenség nem csak ennyi ideig tartott, a makacs történelmi tények azt mutatják, hogy az utolsó, Qingnek hívott kínai dinasztia uralkodása alatt Tibet önállósága megszűnt. Hogy az udvar nem bonyolódott bele a terület mikromenedzselésébe, az egy másik kérdés, ahogy az is, hogy Tibet függő viszonya a korábbi dinasztiák alatt is gyakran fennállt.

     

    5805de64b1447.jpgKína bevonul Tibetbe (fenn), pár évig még szent a béke, a dalai láma kínai kommunistákkal (lenn)
    dalai-lama-anniversary-19.jpg

     

    Akárhogy is, 1950-ben a Népi Felszabadító Hadsereg bevonult, s az ő értelmezésük szerint felszabadították Tibetet. A helyiek ezt nem fogadták kitörő örömmel, a helyzet annyira elmérgesedett, hogy 1959-ben felkelés tört ki, aminek eredményeképp a dalai láma és a hagyományos tibeti elit zöme és némi egyszerű menekült India felé vette az irányt.
    Bár az egészségügy, az oktatás és úgy általában a modern kor vívmányainak megismertetése és bevezetése terén az új hatalom tagadhatatlan sikereket tudott felmutatni, a helyzet ezután sem javult sokat. Túl azon, hogy Tibet eleve fejletlen volt, lakossága éppen csak el tudta látni magát, a kínai kommunizmus ezután következő legsötétebb évei csak súlyosbítottak a helyzeten.

     

    tibet-cultrev-08092016.jpg

    Kulturális forradalom Tibetben

    580736b9a65c1.jpg

    A „nagy ugrás” Tibetet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos árpa helyett kukorica termesztésére kötelezték a parasztokat, majd a termés katasztrófája nyomán Kína többi részéhez hasonlóan Tibet is éhezett. Az 1967-77 között tomboló „kulturális forradalom” Tibetben az országos helyzetnél is nagyobb zűrzavart és pusztítást okozott. Mivel az éppen aktuális maói ideológia szerint minden régi ellen fel kellett venni a harcot, kolostorok ezreit rombolták le, lakóikat pedig „normális” életre (értsd: nem egyházi) kényszerítették, gyakran házasságkötésre is.
    A vörösgárdisták a Potalát is kinézték, de mint annyi más kiemelt műemlék Kínában, ez is megmenekült Zhou Enlainak, Kína miniszterelnökének köszönhetően, aki csapatokat küldött a védelmére.

     

    Ahogy Kína egészében, úgy Tibetben is 1978-at követően kezdtek el normalizálódni a viszonyok. A lassan beköszöntő, pragmatikus, Deng Xiaoping nevével fémjelzett korszak alatt Tibetben is megkezdődött az elpusztult műemlékek egy részének helyreállítása, s az elnyomás is enyhült. Bár a mély vallásosságot ezután sem nézték túl jó szemmel, jobban megtűrték. 

     

    A nyolcvanas évek utolsó éveiben ismét felerősödtek a helyiek elégedetlenségei, s ’87-’89 között minden évben kisebb felkelések törtek ki, 1989-ben csúcsosodva ki igazán. Ebben az évben zajlott a rendszer országos erőpróbája is, a Tienanmen-téri diákfelkelés, s több kisebb megmozdulás más városokban is. Végül Kína elnyomással válaszolt, a rendszerváltás elmaradt, s Tibetben egészen 2008-ig nem is lehetett hallani nagyobb konfliktusról.

     

    Ez a húsz év hatalmas változásokat hozott. Kína gazdasága brutális mértékben fejlődött, s a beruházások Tibetet sem hagyták érintetlenül, a kínai tartományi szintű közigazgatási egységek közül az egyik legnagyobb GDP-növekedést könyvelhette el – az igazsághoz tartozik, hogy volt honnan elindulni.

     

    Tibet sem a régi, a fejlődés az elmúlt évtizedek kétszámjegyű gazdasági növekedésének köszönhetően drámai, a képeken Lhásza és Sigace

     

    Tibetben a turizmus vált az egyik legerősebb szektorrá, kínai és külföldi látogatók tömege érkezett, s bár a tibeti látogatás engedélyköteles tevékenység volt, a korlátozások sokat enyhültek, s néhány katonai szempontból igazán érzékeny határvidéktől eltekintve még a külföldiek is szabadon mozoghattak. A helyzet a 2008-as, a pekingi olimpia elé időzített felkelés következtében változott meg drámaian ismét. A két évtizedes nyugalom alatt Kína Tibettel kapcsolatos gyanakvása sokat enyhült, s úgy gondolták, az országos recept – gazdasági fejlődésért cserébe társadalmi béke – errefelé is működik, így aztán erősen hátba támadva érezték magukat.

    A megmozdulásokra válaszul újra bekeményítettek, s a Tibet feletti kontroll azóta sem enyhül. Ennek része, s ezzel vissza is kanyarodnék a bejegyzés témájához, hogy a külföldiek beutazását is erős korlátok alá szorították.

     

    Aki ma nem kínai állampolgárként Tibetbe vágyik, ezt egyéni utazás formájában nem teheti meg. A beutazáshoz szükséges egy ún. Tibet Travel Permit, enélkül fel sem engednek semmilyen Tibetbe tartó járatra. Az engedélyt egyénileg nem lehet megszerezni, csakis erre szakosodott utazási irodákon keresztül, akik egyúttal utazási csomagot is árulnak. Merthogy ez utóbbi is kötelező, kizárólag szervezett körülmények között lehet Tibetben tartózkodni. Ezt azt jelenti, hogy a Tibetben töltött idő teljes programját előre le kell egyeztetni, meg kell tervezni, s el kell fogadtatni az erre jogosult szervekkel. A 2008-as zendülést követően kizárólag csoportosan lehetett bejutni (s egy időben még az is kikötés volt, hogy a csoport tagjainak azonos országból kellett származnia), ez azóta enyhült, s most már akár egy ember is nekiindulhat. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy egyedül vagyunk vagy egy tucatnyi más külföldivel együtt, mindenképp kötelező az idegenvezető használata, s Lhászát elhagyva a gépkocsi és a hozzá tartozó sofőr bérlése is. Mindez persze igencsak megdobja az utazási költségeket, így Tibet Kína más részeihez viszonyítva kifejezetten drága.

     

    Komoly különbségek vannak Lhászában és azon túl. A tartomány székhelyén az idegenvezető jelenléte csak a kolostorok, más, idegenforgalmi szempontból lényeges helyszínek meglátogatásához kell, s a szabad csatangolásnak nincs akadálya, amíg a város területén marad az ember. Lhászában még a tömegközlekedés használata is megengedett olykor, de ez az aktuális helyzetnek megfelelően változhat. Az idegenvezetőt persze akkor is fizetni kell, ha esetleg aznapra szabad program van, s megúszható, hogy csak néhány órát tölt a társaságunkban.

     

    Lhászán kívül már szigorúbbak a szabályok. A Sigace felé tartó vasútvonaltól eltekintve nincs lehetőség tömegközlekedni (ezen a vonalon is úgy néz ki a dolog, hogy az idegenvezető fizikálisan elkíséri az utazót), s így a sofőr és a gépkocsi napidíja is hozzájön a számlához.

    Bizonyos területek megtekintéséhez még további engedély szükséges, az ún. Aliens’ Travel Permit, aminek megszerzése inkább csak időveszteséget jelent, mert olcsó, s elég automatikusan kiadják. A még érzékenyebb határterületek meglátogatásához még egy engedély kell, de ehhez már nyomós indok is szükségeltetik, beszerzése nem egyszerű feladat (ezeket a régiókat a kínai állampolgárok is csak a katonai engedély birtokában kereshetik fel, nem annyira a tibetiek elnyomása a restrikció oka, hanem a fegyverekkel dúsan ellátott, India menti határ).

     

    img_tibet-travel-permit.jpgTibet Travel Permit fenn, Alieneknek szóló lenn

    aliens-travel-permit.jpg

    tibet-permit-map-700.jpgA térképen jelzett helyekre kell az alienes engedély is a Tibet Travel Permit-en túl

     

     

    Hogy milyen árakat találni így? Egy néhány napos, kizárólag Lhászára és környékére fókuszáló program még a legolcsóbb helyeken is, csoporthoz csatlakozva belekerül 350 USD-be, s ez az összeg nem tartalmazza a belépőjegyek árát s a Tibetbe való eljutást sem, kizárólag a szállást (a saját szoba feláras), az idegenvezetőt és a járművet+sofőrt, esetleg néhány étkezést. Egy egy hetes, Lhásza és Sigace (illetve a kettő közötti érdekesebb részek) tartalmú csomag hasonló kondíciók mellett 600 USD körüli összegbe kerül, s ezek a legolcsóbb árak, drágább irodáknál a többszöröse is lehet.

     

    Tibet persze lélegzetelállító hely, s igencsak sajátságos hangulata van, így felejthetetlen élmény lehet, de én személy szerint nem vagyok hajlandó ilyen árak mellett odalátogatni. Szerencsére van kiskapu.

     

    Nem, nem az illegális utazás. Hihetetlen, de még mindig rengetegen megpróbálják. Egy időben igen rá voltam pörögve a témára, s gondolkoztam Tibet felkeresésén, s akkoriban olvastam sok meghökkentő esetet.
    Az utazási irodák között rengeteg a tibeti tulajdonú, s rengeteg helyi él az idegenforgalomból. Nekik jelentős kauciókat kell fizetni, s felelősséggel tartoznak az általuk beutaztatott külföldiekért. Ezt rendszeresen ki is hangsúlyozzák. Egy rebellis nyugati utazó legfeljebb kitoloncolásra kerül, míg a hülyeségeik miatt az ügynökség komoly pénzbüntetést kap, s az engedélyét is bevonják, ami jelentheti több tucat helyi ember plusz családtagjaik megélhetésének ellehetetlenülését is.
    Az ötletes turisták hajlamosak azt hinni, hogy majd ők meglépnek Lhászából (ahol, mint írtam szabad mozgás zajlik), s egyénileg, stoppolva, stb. jutnak el oda, ahová akarnak. Egy kisebb csoport akkor lépett meg, amikor már elvileg indultak vissza Tibetből. A vasútállomáson kirakták őket, ők pedig találtak egy vállalkozó szellemű helyit, aki a teherautója platóján elrejtette őket. Majdnem a nepáli határig jutottak, valahogy sikerült a checkpoint-okon is átjutniuk. Ott azonban lebuktak, s az ügynökség vihette őket vissza önköltségen Lhászába, miután még nekik állt feljebb, s megfenyegették az irodát, hogy olyan értékelést adnak, ami után senki nem fogja őket választani.
    Az engedélyük elvesztése is csak éppen hogy nem történt meg.

     

    A történelmi Tibet és a mai Tibeti Autonóm Terület földrajzi határai nem esnek egybe. Tibet keleti, északi része más tartományok fennhatósága alá esik. Szecsuán nyugati része pl. tibeti autonóm régiók sora, ahol autentikus tibeti élményhez lehet jutni a fenti macerák nélkül.
    Ezekbe mindenféle korlátozás nélkül, a Kínában megszokott normális árakon be lehet jutni (bár időnként egyik-másikban lehetnek utazási limitek, de nem jellemző), s bár a Potala kimarad a programból, kárpótol a helyi táj és kultúra. Én ide mennék, ha utaznék.

     

    Az alábbi galéria Garze Tibeti Autonóm Prefektúra (Nyugat-Szecsuán) tájaiba enged betekintést.

     

  • Kína négy nagy új nemzeti parkot hoz létre

    Mindannyian láttunk már óriáspandát, ha más nem tévében. Ezek a rendkívül cuki szőrmókok nagyon szerethetőek, így nem véletlen, hogy a World Wildlife Fund is címerállatként használja őket már évtizedek óta. Hogy a kipusztulás szélére sodródtak, az sem, mivel elég erőteljesen specializálódtak, s szinte kizárólag bambuszon élnek.

     

    Amíg Kína elzártabb, belső vidékei háborítatlanok voltak, ez nem is nagyon jelentett problémát. A szűkös kalóriabevitelhez igazodó belassult életmódjuk és alacsony reprodukciós képességük miatt attól ugyan nem kellett tartani, hogy a pandák ellepik a világot, de aránylag nyugisan elboldogultak a leveleket rágva.
    Ez az idilli állapot persze nem tartott sokáig, így alig maradt panda a vadonban, s mivel az élettérként szolgáló bambuszerdők is egyre inkább széttöredeztek, így a megmaradt populációk is egyre belterjesebbé váltak.

     

    Ha gonoszak akarunk lenni, a pandák, bármilyen szimpatikusak is, eléggé életképtelenné váltak a mostani világban, s alkalmazkodóképesség hiányában halálra vannak ítélve. Vagyis csak lennének, ugyanis Kína a kommunista hatalomátvételt követően valamiért kiemelt érdeklődést mutatott, s sok más azóta kipusztult állatfajjal ellentétben hatalmas pénzeket mozgatott meg a faj feltámasztása érdekében.
    Drákói törvényeket hoztak: a pandák leölését kivégzéssel honorálták. Felállítottak kutatóintézeteket, pandaszaporító-központokat, s befogtak egy jó adag vad példányt.

     

    panda.jpgMa már sok az újszülött, akiket örömmel mutogatnak a sajtónak. Olykor kisebb balesetekkel. (fenn)
    A vadonba való visszaszoktatás eszközeként még ilyen mutatós pandadresszeket is bevetnek (lenn)

    panda2.jpg

     

    A medvék nem nagyon akartak együttműködni. Fogságban még csak véletlenül sem szerettek volna szaporodni, na nem mintha a vadonban ez annyira sűrűn jönne össze nekik. Bár kitartóan küzdöttek a kihalásért, a kutatók unortodox módszerei, pl. pandapornó vetítése a jószágoknak, idővel megtették a hatásukat, s végül megjöttek az első eredmények is. Ma már minden évben tucatnyi újszülöttet hoznak a világra az erre a célra létrehozott intézményekben, s a fogságban tartott egyedek száma közelít a 400-hoz. 
    Jelenleg azon dolgoznak gőzerővel, hogy miképp lehetne őket visszaengedni a vadonba, mert mondanom sem kell, a mackóknak nincs sok kedve az önállósághoz. Az új generációkat pandának öltözött dolgozók (nem vicc!) etetik, hogy elszokjanak az emberektől.

     

    pandaporn.jpgPandapornós kép keresgélése közben jött elő ez – feltehetően más célközönségnek szóló műfaj

     

    Mivel a létszám már adott, s mert a vadonban is van még cirka 1800 panda, a kormányzat nekilátott egy óriási nemzeti park létrehozásának. 27000 km2-en, Magyarország területének közel egyharmadán, Szecsuán, Gansu és Shaanxi tartományok határán kerül kialakításra, amihez csaknem kétszázezer embert telepítenek ki, s bezárnak egy halom bányát és fakitermelő telepet is.
    Hogy idővel sikerül-e a vad mackók populációjának is regenerálódni, az majd eldől, de egyetlen állatfaj megmentésére sem költöttek még el ennyi pénzt, így bizonyára még jó ideig beavatkoznak, ha kell.

     

    Hogy a pandák cukiságuk ellenére megérik-e az erőfeszítést, azt döntse el mindenki maga. Akadnak azonban más kihalófélben lévő állatfajok is Kínában, amelyek megőrzésére most kiemeltebb figyelem jut.
    A szibériai tigrisek és az amuri leopárdok számára egy 15000 km2-es nemzeti park szerepel a tervekben az északkeleti Jilin tartományban, amihez szintén szükség lesz egy kisebb lakosság-kitelepítéshez.
    Bár a tigrisek lélekszáma az orosz oldalon valamelyest növekedett a védelemnek köszönhetően (a helyzetük így sem túl rózsás), szakértők szerint a tigriseknek alkalmas területek most már jobbára csak a kínai oldalon vannak, így amennyiben sikerül az állományt védelem alatt tartani, valószínűleg Kínában több szibériai tigris lesz, mint Oroszországban. Ehhez azért sok dolognak kell összejönnie, jelenleg alig néhány tucat állat él vadon Mandzsúriában.

     

    amurileopard.jpgAmuri leopárd (fenn), Heilongjiangban lencsevégre kapott vad szibériai tigris, sajnos nincsenek sokan (lenn)

    tigersibir.jpg

     

    Ugyancsak készül egy-egy új nemzeti park a tibeti antilopok és Yunnanban a megmaradt ázsiai elefántok számára is. Utóbbiak létszáma ugyan stabil, de a jelenlegi csordák leginkább turistalátványosságként szolgálnak. Erről feltehetően ezek után sem akarnak lemondani, de egy nagyobb, jól védett élettér lehetővé teszi, hogy valóban vad elefántközösségek is létrejöjjenek, emberi behatástól mentes környezetben. Az elefántok szerelmeseként ezt őszintén remélem és csak támogatni tudom.

     

    tibetanantelope.jpgTibeti antilopok (fenn), vad elefántok Yunnanban egy motorbicikli iránt érdeklődve (lenn)

    wild_elephants.jpg

     

     

    A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

  • Mi történik Larung Garban?

    Ma már az index is hozta azt a korábban Tibet-specifikus oldalakon keringő hírt, miszerint Kína több ezer buddhista épületet akar lerombolni Tibetben és el akar űzni egy csomó szerzetest. Mivel bátorkodom vélelmezni, hogy az átlag olvasó külön nem néz utána a történetnek, pusztán ezek alapján a hírek alapján alkot véleményt, fontosnak tartom, hogy néhány dologgal árnyaljam az azokban elhangzó állításokat. 

     

    larunggarbuddhistacademy_easttibet_2.jpg

     

    1. Larung Gar nem egy ősi buddhista komplexum, 1980-ban alapították, korábban beépítetlen területen, Szecsuán tartomány tibetiek lakta részén.

     

    2. Az elmúlt években többször is kis híján leégett az egész, veszélyeztetve a benne élők és a környék biztonságát. A többnyire spontán, engedély nélkül felhúzott épületek ad hoc kivitelezése még az amúgy nem túl szigorú kínai előírásoknak sem felel meg.

     

    3. Nagy vihart kiváltó pont, hogy az újonnan életbe lépő rendszabályok előírják, hogy a tanítványok kizárólag a vallási tárgyú oktatást szerezhetik be az eddigi keretek között, egyébként pedig hagyományos, szekuláris oktatási intézmény használatára kötelezik őket. Ahogy Kínában mindenütt. Véleményem szerint elvárható módon.

    4. Nem működik az állami nyilvántartás, a lakosság elvétve van bejelentve. Az eltávolítandó lakók zöme nem helyi illetékességű, akik nem rendelkeznek helyi hukouval, vagyis ők legálisan nem is tartózkodhatnának Larung Garban.

    Az intézkedés oka a nyilvánvaló szabálytalanságok korrigálása mellett – bár ettől nem teljes függetlenül – elsősorban az, hogy a helyi kusza viszonyok miatt túlságosan nagy kontrollvesztés történt a kormányzat részéről, amit most igyekeznek helyreállítani.

     

     

    A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

  • Szecsuán hatalma

    Még Kínába röppenésem előtt komolyan aggasztott, hogy mennyire lesz ez a lokáció kompatibilis az általam beszélt kínai köznyelvvel.

    Mint arról akkoriban is írtam, az országban élő majdnem másfélmilliárd ember tekintélyes részének nem a pekingi vagy mandarin nyelvjárás az anyanyelve. Ugyanakkor Kína kínaiak lakta törzsterületének úgy 2/3-án szerencsére a pekingivel nagyon rokon nyelvjárások képezik a beszélt nyelvet. Így van ez Szecsuánban is.

    Ahhoz már meg kellett érkeznem, hogy pontosan észlelni tudjam, mégis mekkora eltérésről beszélhetünk. A legnagyobb szerencsémre minden különösebb előképzettség nélkül nagyjából érthető a helyiek beszéde is. Pár hét akklimatizáció mindenképp kellett, amire feltűntek a legnagyobb különbségek, ilyen például, hogy az itteniek elég mérsékelten észlelik az l és n hangok közti különbségeket, s előszeretettel fel is cserélgetik őket. 

    Ezzel olykor tovább is lépnek.
    A la (erős, csípős) szócska itt ná, a nanhai (fiú) pedig lánháj. Ez idáig még könnyen követhető. Ahhoz viszont már komolyabban kellett küzdenie a fogaskerekeimnek, hogy kapcsoljak, a liura (hat) gondolnak, amikor nyú-t mondanak, ahhoz meg pláne, amikor a lüyouból (utazás) nyújó lesz.

    Annak idején, kiskamaszként olyan kínaiaktól tanultam el a nyelvet, akik maguk sem voltak pekingiek. Részben Liaoningból, részben délről származtak, ennek megfelelően számos hangot sikerült az ő akcentusuknak megfelelően reprodukálnom. 
    Egyetemistaként nagyjából megszabadultam ezektől a vonásoktól, s ha odafigyeltem, sikerült is szabványosan beszélnem. (Bár ez csak a kínaiul tudó olvasóimnak mond valamit, de a 这个 standard pekingi kiejtésére azóta se áll rá a szám, komolyan erőszakot kell vegyek magamon hozzá. Érdekes módon a 这是-vel semmi gondom.) Később, ha tolmácsolási munkám volt, ez a nem standard előképzettség inkább jól jött, mert a vidékiek által beszélt putonghua esetén lényegesen kevesebbet kellett agyalnom.

    Szóval, a lényeg: huszas éveim közepére nagyjából kikupálódtam rendesen, de most ez a fél év Szecsuán megint jócskán betesz. Nemcsak azt vettem észre, hogy a putonghua-m hangzói kezdenek átalakulni újra (ez amúgy jólesik, kevésbé mesterkélt), de még azt is, hogy felszedtem egy csomót a helyi köznyelvből. Sanyaban komolyan agyalnom kellett, hogy mi az, amit meg fognak érteni, s mi az, amit csak felénk beszélnek.

    Nehéz lesz visszaállni a kiművelt beszédre, ha egyszer kikerülök innen, annyi szent.

  • Vasút még mindig – a világ tetején

    A napokban olvastam, hogy bő egy hónapja elkészültek egy két kilométeres alagúttal a Lhásza-Sigace vonalon. Az épülő, 200 km-nél valamivel hosszabb szakasz Lhászát, Tibet fővárosát köti össze Sigacével, Tibet második legnagyobb településével.
    Az, hogy Tibetben van vasút, blogom olvasói számára valószínűleg nem újdonság. Annak idején erősen felkapta a média, s ez esetben joggal is tette. Tibetbe vasutat épülni nem átlagos mérnöki teljesítmény, hasonlót elkövetni még nem nem sikerült senkinek. Permafroszt talajra síneket fektetni eleve nem mindennapi kihívás, s a helyenként 4000 méter feletti magasság sem segített a dolgon. A vonal olyan magasan fekszik, hogy az építkezés során néhány kilométerenként orvosokkal és nővérekkel felszerelt ideiglenes sátrakat kellett létrehozni, mivel a munkások körében tarolt a magaslati betegség. Hála az elővigyázatosságnak, mindenki idejében ellátást kapott. (Ellenben a korábban, Mao idejében megépített főúttal – akkor állítólag 3000 emberéletet követelt a beruházás.) Ugyancsak a több ezer méternek tudható be, hogy az itt közlekedő szerelvények oxigénnal kell dúsítsák a levegőt. 
    Ez a méltán híres vasútvonal azonban nem a folyamat vége. 2010-ben áltak neki a Sigace felé tartó szakasznak, tovább nyugat felé. Ez elvileg 2014-ben lesz kész. A domborzati viszonyok miatt több mint 100 km-en alagutak és hidak tarkítják majd, s középtávon Sigace felől lesz elérhető Nepál, ha egyszer véglegesen döntenek a további bővítés kérdésében.
    Idén állnak neki a Lhásza-Nyingchi szakasznak, ez keletre, Szecsuán felé vezet, s a majdani Szecsuán-Tibet vasútvonal első része lesz. Utóbbit már 2009-ben el akarták kezdeni épülni, de valamiért elhalasztották. A magasság miatt legalább annyira nehéz lesz, mint a Lhászába vezető első vonal, s nem is lesz éppen olcsó. Ha elkészül, Chengdu felől kitérő nélkül elérhető lesz Tibet.

    Középtávon lesz még egy harmadik vasút is Tibetbe, Yunnan felől. Az általam is betervezett úticél, Lijiang a vonal jelenlegi vége, de  épül Shangri-la felé egy szakasz 2015-re mintegy 150 km-en. Ez utóbbi is még Yunnanban található, de már egészen közel a tibeti határhoz.

    P200909031111041881210954.jpg

    A pöttyözött a már megépült szakasz Xining és Lhásza közt. Lhászától nyugat felé épül a Sigace felé tartó vonal (ez nincs a térképen), míg Lhásza és Nyingchi az első része a tervezett Szecsuán-Tibet vasútnak, ez a piros vonal. Az ábra információival ellentétben 2009 szeptemberében nem álltak neki.