Unom Wuhant

Már jó ideje nem a régi aktivitással írok. Szánom-bánom bűneim, de jobbára tőlem független dolgok miatt nem teszem.
Most már ez a harmadik év, hogy él ez a blog, s a hétköznapi történések egyre ritkábban ütik meg azt a mércét, hogy arról be kelljen számolnom. Rengeteg dologról esett már szó, s nem akarok mindig mindent megismételni. Ez az egyik ok.

A másik, legalább ennyire lényeges indokom az, hogy nem történik velem semmi. Wuhan egy unalmas nagyváros, se nem szép, se nem egzotikus. Nincs nagyon miről írni. Az iskola is ugyanaz, a hetek ugyanúgy telnek a munkával.
Magamon is érzem, hogy már egyre jobban unom ezt a helyet. A sulit és a várost is. Kifejezetten jó lesz kisebb helyen lakni, Xinjiang ráadásul gyökeresen el is üt a keleti magterülettől, szóval végre találok érdekes dolgokat is.

A céges munka is döcögős. Egyelőre egy darab waiguorent vontak be az aktív munkába (nem engem), s bár ez annyiban nem érint, hogy a fizetést így is megkapom, már szívesen csinálnék valami mást. (Ezt is megértem, azt várom, hogy hívjanak végre dolgozni – soha nem hittem volna!) Ha ez a helyzet is változásnak indul, remélhetően mihamarabb, az újabb ingereket ad, amikről érdemes lehet a blogon is megemlékezni.

Lehetne persze, hogy ismeretterjesztőbb jellegű bejegyzéseket írjak, amíg ilyen szegényes a napi életemből adódó választék, de ehhez meg többnyire lusta vagyok. A tartományos sorozat következő darabja már előkészület alatt áll egy ideje, de még nem jutottam odáig, hogy befejezzem (hamarosan!). Miután most ketten vagyunk, lényegesen kevesebb időm van ilyeneken agyalni, de majd azért igyekszem megerőltetni magam. Addig is kitartást és türelmet kérek a kedves olvasóktól, a Szecsuánblogot még nem kell temetni, sőt!