Elefántháton Thaiföldön

Ma ellátogattam egy kellemes elefántos helyre Ao Nang határában. Az ízlések eltérnek, mindenki mást szeret, de számomra ez volt az út fénypontja. Teljesen beleszerelmesedtem ezekbe a jószágokba.

A program elefántos túra volt, a befizetett 700 baht-ért 1 órás mászkálás jár egészen szép környezetben. Eleinte nem vártam túl sokat, mert a prospektusok képein a látogatók az elefánt hátára szerelt ülésen foglaltak helyet, még csak hozzá sem érve az ormányosokhoz.

Először valóban oda ültem én is, partner híján egyedül, amit egyáltalán nem bántam. Az állatokhoz járt egy vezető is, aki a nyakukon foglalt helyet és irányítgatta a teheneket. Az én teherhordóm egy közel ötven éves, borjat soha nem ellett nőstény, név szerint Naphun (hogy hogy írják, azt nem tudom, de valahogy így hangzik) volt, aki a helyi segéderő szerint single, boyfriend nélkül. És ő még egy igen kiművelt thai legény volt, több angol mondatot is remekül megértett.

Elérve a pihenőt, a hajcsárok leszálltak, nekem pedig lehetőségem támadt átmászni a jószág elejére, amit nagyon nagy örömmel meg is tettem. A thai csinált sok képet, egyik-másik egészen jól is sikerült. Végre testközelben volt Naphun, simogattam folyamatosan, nagyon élveztem.

Visszafelé indulva a vezető egy darabon fel sem mászott hozzám, egyedül voltam a tehén nyakán, s békésen cammogtunk, amíg egyszer csak meg nem makacsolta magát, s megállt. A thai ember próbálta nógatni (békésen, amennyire láttam, rendesen bánnak az állatokkal, van nekik árnyékuk, fürdőhelyük, s az egész környezet természetes élőhely benyomását kelti), de ez sem használt. Aztán Naphun egyszer csak gondolt egyet, s erősen megszaporázva a lépteit megfordult és elindult az ellentétes irányba.

Hát, mit mondjak, a torkomban dobogott a szívem, erősen kapaszkodtam. Pár másodpercenként trombitált is, mialatt felgyorsulva robogott a rossz ösvényen, engem egyedül hurcolva magán. A thai ember futott utánunk.

Akkor lettem nyugodtabb, amikor egy fél perc után valamelyest belassított, s – mintha csak jelezné, hogy nincs velem baja – az ormányát hátraemelve végigsimogatta a vállam.  Ez rendes volt tőle, különösen ha figyelembe vesszük, hogy agyon is vághatott volna vele.

Végül elértünk egy másik tehénhez, ahol megállt, s bár még párszor trombitált, már nyugton volt és komótosan vizelni kezdett.

Visszajött a vezető is, akit próbáltam faggatni, hogy ez most mégis mi volt, de ez már meghaladta a nyelvi képességeit, s csak azt szajkózta, hogy ügyes voltam. Gondolom arra célzott, hogy milyen szépen tapadtam az óriás fejére a rohangálás közepette.

Felajánlották, hogy visszaülhetek az eredeti helyre, de maradtam Naphun fejénél, mialatt a thai ember volt az ülésemben.

Visszaérve még volt etetés is, jutalomfalatok az állatoknak. Uborkákat kapott, amiket én adhattam át neki. Közben az ormányával simogatott is, tényleg édes egy pofa volt.

Imádom ezeket a szőrös lényeket (ezek az indiai elefántok nagyon is azok). Hatalmasak, az ember nagyon aprónak érzi magát mellettük. A nyakuknál ülni teljesen kényelmes, puha púp van a fejükön, amibe lehet kapaszkodni.

Thaiföld jó hely. Már csak az elefántok miatt is megérte.