• Letterkenny

    Pénteken fogtuk magunkat és eltömegközlekedtünk az ország másik végébe, Donegal megye legtávolabbi csücskébe.

    Említettem volt, hogy férjem hajtási engedélyre gyúr, s ennek első fázisa az elméleti vizsga. Annak rendje és módja szerint foglaltunk is neki egy időpontot még októberre, Ballinába, ami a mi megyénk második számú városa. Közelebb már akkor sem nagyon volt lehetőség.
    Aztán jött a második hullám, s vagy két héttel az időpontja előtt lezárás alá kerültünk, neki a rendszer pedig egy februárra szóló opciót ajánlott fel. Ezt nem szerettük volna, így jött Letterkenny, ahol még akadt decemberi üres hely. Most úgy néz ki, nem döntöttünk rosszul, mert az újra növekvő esetszámokra való tekintettel az ünnepek után megint szigorítás jön, s jó eséllyel újra lezárás lesz februárra.

    Az út Letterkenny-ig nem volt olyan gördülékeny. Először vasúton Claremorrisba (harmadik megálló, cirka 40 km) zakatoltunk hajnali fél 6-kor, majd onnan 7-kor busszal előbb Sligoba, onnan pedig a célállomás felé vettük az irányt. Donegal megyébe érve volt szerencsénk elhaladni több tőzegláp mellett is, s sajnos nem állíthatom, hogy kifejezetten impresszív benyomást gyakoroltak volna rám. Teljesen meg tudom érteni elődeinket, hogy a lecsapolásuk mellett döntöttek. A karbantartott, smaragdzöld legelők sokkal cukibbak.

    Helyenként domborzat is fellelhető volt az út során

    Letterkennyben aztán férjem vizsgázott, s a 40-ből 40 kérdésre válaszolt helyesen, amiért meg is dícsértem. Mivel három órával a vizsga előtt érkeztünk, kihasználtuk a helyzetet, hogy szerezzünk karácsonyfadíszeket, ünnepi világítást, meg némi alapanyagot a tervbe vett karácsonyi sütéshez.

    Visszafelé Ballyhaunisig közvetlen busz volt, onnan pedig a vonat hozott minket. Szemfülesebb olvasóim talán észreveszik, hogy Ballyhaunis egy másik település, mint a már emlegetett Claremorris. A 64-es számú útvonalon, Galway és Letterkeny között közlekedő buszok ugyanis menetiránytól függően enyhén eltérő útvonalat járnak be.

    Pici abszurd

    Mivel mindkét megálló a vasút mellett van, ez pont nem lenne érdekes, azonban a rendszer rugalmatlansága miatt a helyzet a buszjegyvásárlásnál csalásra ösztönöz. A helyzet az ugyanis, hogy a retúrjegyek lényegesen olcsóbbak, mint két egyirányú jegy. Csakhogy, miután nem ugyanarról az állomásról indulunk, mint ahová visszajönnénk, így hazafelé egy megállóval korábban kéne leszállni, hogy onnan egy másik busszal jussunk el Claremorrisba, jócskán a vonatok érkezése után. Ballyhaunisig nem vehetnénk igénybe a járatot.
    Hozzáteszem, a jegyár még az 50+ km-re lévő Galwaytól is ugyanannyiba kerülne, s megpróbáltam azt is, hogy egy korábbi állomásról vennék retúrt, de a jegyeket a buszon nyomtatják ki az emailben megküldött kód alapján, s ha a jármű már túlhaladt a jegyen lévő kiindulási állomáson, a sofőr nem képes kiállítani a papírost.
    Így aztán hazafelé Knock és Ballyhaunis között lógtunk a buszon, de ez szerencsére senkinek nem szúrt szemet.

    Maga Letterkenny nem csúnya város, de életvitelszerű letelepedésre nem választanám. Valamiért a korai koboldok jó ötletnek tartották, ha dombokra épülik, így a sok a kaptató. Templomok szép számmal akadnak, egyik-másik kifejezetten nagyra nőtt. A város beceneve is ezt tükrözi.
    Sajnálatosan a centrum még nem forgalomcsillapított, így a szűk utakon lépésben vagy még annyira sem szüttyögnek az autók.
    Képek lejjebb.

  • Irány Észak!

    Na nem a brit megszállás alatt álló Ulster, hanem a köztársasági Koboldfölde Egyenlítőtől legtávolabbi területei.

    Csak egy napos kitérő lesz, merőben prózai okokkal a háttérben, de a részletek majd jönnek holnap este vagy szombaton.

    Donegal megye csak ránk vár!

  • Athlone-i kitérő

    Athlone Westmeath megye legnagyobb települése, bár nem annak székhelye. Mintegy 22 ezer lakosa van, s fontos vasúti csomópont, itt ágazik el a felénk illetve a Galway felé tartó vasútvonal.
    A leghosszabb ír folyó, a Shannon szeli ketté.

    Hétfőn indultam neki a városnak, egy tengerimalac miatt, de ha már ott voltam, néhány órát el is töltöttem a helyszínen. A belvárost a folyóparton fekvő, eléggé egyszerű vár uralja.
    Meglepő módon még tömegközlekedés is van, legalább két különböző helyi autóbuszjárat szeli az utakat – megfigyeléseim alapján meglehetősen mérsékelt utasszám mellett.

    A városnál talán egy fokkal izgalmasabb lehet a vasútról megfigyelhető smaragdzöld táj. A fű egyébként tényleg ilyen színű, nem csak az optika javítja fel.

  • Athlone lesz a soros holnap

    Mely amúgy egy ír viszonylatban aránylag jelentős, cirka 22 ezres város neve, nagyjából az ország közepén. Tőlünk vonattal másfél órára.

    Az utazás célja egy tengerimalac elszállítása lesz, de ha már ott leszek, egy kicsit körbe is nézek. (És ha nem bírok magammal, valószínűleg ellátogatok a Burger King-be is, meg kell becsülni, ritkán van rá mód.)

    A részletekkel majd ha már visszajöttem.

  • Clare-sziget

    Az idei ír nyár sem maradt kánikula nélkül, olyannyira nem, hogy néhány napig még 25 fok feletti csúcsértékek is előfordultak. Mivel az előrejelzések alapján az aktuális hőség még a hétvégéig is kitartani látszott, így jobbnak láttuk, ha kivételesen nem itthon múlatjuk az időt.

    A választás a közelben lévő szigetvilág legfelkapottabb tagjára, Claire-re esett, amit nem is bántunk meg.
    A sziget komppal közelíthető meg, a komp pedig szezonban naponta háromszor is fordul. A kikötő szárazföldi oldala a semmi közepén van, ahová egyáltalán nem lehet eljutni tömegközlekedéssel (igen, mint írtam, utóbbi nagyon gyatra), csupán csak a tőle 4-5 km-re fekvő, idegenforgalmilag felkapott Louisburg-be. Oda is csak hetente kétszer, hétvégén nem.

    Szerencsére a komposok talpraesettek, s Westportból indítanak minibuszt azoknak a nyomiknak, akik Koboldföldén nem rendelkeznek személygépkocsival. Westport közel van, a Dublinból felénk vezető vasútvonal végállomása, az utánunk következő megálló. Reggel ugyanakkor nincs vonat, így marad a busz, illetve a tőlünk kieső buszmegállóig a séta. Ezt el kell fogadni.

    Az út simán ment, Westportban volt időnk bevásárolni is (a szigeten nincs normális bolt), s időben ott is voltunk a kompnál. Az átkelés nem tart sokáig, cirka 10 percbe telik. Előzetesen láttam, hogy belefuthatunk érdekes vízi lényekbe, de nem hittem, hogy nekünk is sikerül.

    A sziget már évezredek óta lakott. Valaha erdőségek borították, mára ennek, az ír főszigethez hasonlóan, nyoma sincs. Mostanra alig valamivel több, mint 120 család lakja – a csúcson 1500 körüli népessége volt –, s elsősorban az idegenforgalom vált a legfőbb gazdasági ágazattá. A gyerekek a szárazföldön tanulnak bentlakásos középiskolában, s csak hétvégén járnak haza.
    A szigeten van kemping, több B&B, egy luxusszálláshelyként működő néhai világítótorony, valamint két rendes étterem is.

    A legfőbb vonzerő azért a táj. S szerencsére még akadnak bőven jószágok is.

    Galéria és még két kis videó:

  • Tengerimalac-ügyi körkép

    A kitartó olvasók egészen biztosan emlékeznek rá, hiszen a blogon többször is szóba kerültek, hogy vietnámi életünk alatt bekerült a családba néhány szőrös teremtmény.

    Első körben hárman jöttek, majd ezt követte egy negyedik, majd még kettő. A még kettő egyike kismamaként jött, így lett egy hetedik hölgy is – merthogy mindannyian nőstények. A kettes másik tagja is tartalmazott meglepetést, csak ott két hím született, így ők gazdásodtak.

    Végül bővült a család még egy utolsó borzassal, így lettek végül nyolcan.

     

     

    img_20180815_064557_hht.jpg

    A nyolcadik kedvenc

     

    A Vietnámból Európába juttatásuk nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de végül sok vacakolás után sikerült beszerezni a kiviteli engedélyt – a magyar behozatali meglepően könnyű feladat.

     

     

    Bár hála az Edelweiss Air több mint hét órás késésének, majd a nem tervezett zürichi éjszakázásnak, a malackák bő fél nappal tovább voltak a látókörömön túl, a repterek elzárt részein hánykolódva, szerencsére jól vizsgáztak, s ép bőrrel megúszták a kalandot. Az én idegrendszerem kevésbé.

     

     

    Hazaérve a trópusokról aztán határozottan élvezték a hűvösebb téli időt, velem ellentétben, majd a hűvösebb nyári időt is, amiben szintén nem osztoztam a lelkesedésükben. A hőségriasztásokról én már épp lemaradtam a szigetre történő migráció miatt, de a picinyek nem, mivel most a szüleim gondoskodását élvezik. Sajnos nem sokkal a költözésem előtt a nálunk született kishölgy búcsút vett tőlünk, így jelenleg csak hét röfi várja, hogy utánunk jöhessen.

     

     

    Vietnámból nem volt a légiközlekedésen túl másik opció, de errefelé szerencsére van. Bár sziget, komppal közúton is megközelíthető, s ez a sors vár majd a kis csapatra, ha eljön az idejük.

    Hogy ez pontosan mikor lesz, az még képlékeny. Mi szeptember közepén költözünk át a házba, s akkor még lesz némi tennivaló, mire elkészül a szobájuk és a kerti lakhelyük is. Azért remélhetően legkésőbb október elején már a smaragd sziget füvét legelhetik.

     

     

  • Az Edelweiss ügy megoldva

    Talán mert kicsiny légitársaság, s abszolút értékben egész biztosan kevesebb a panaszos levél is, egészen gyorsan ki is vizsgálták az ügyünket.
    A reptéren vásárolt apróságok és a ki nem használt, de kifizetett budapesti szállás árának visszatérítésén túl fejenként további hatszáz euró üti a markunkat, a cég felelősségének hangsúlyozott el nem ismerése mellett.

     

    Remélhetően a tranzakció is hamar létrejön, s akkor még egy egész picit nyertünk is az ügyön. Malackák nélkül néhányszor (ha muszáj, egyhuzamban is) még megismételném. Így miattuk azért elég para volt.

  • Az utolsó vietnámi hét

    Először is hadd kezdjem egy kis mentegetőzéssel, amiért elhallgattam, de két éve nem voltunk itthon és mostanság akad bőségesen programom. De a blog nem halt meg, csak Kínán kívüli fokozatra kapcsolt, vagyis azért hébe-hóba lesznek bejegyzések, főleg nem személyes témában. Viszont elsőként az adósságaimat kell lerónom, ugyanis Ázsiát elhagytuk, s erről még nem szóltam.

     

    Szerencsére időben Vietnámba értem az előző bejegyzésemben megírt módon, s ott még nyolc napot töltöttem el. Lényegesen kibírhatóbb volt így az ottlét, hogy tudtam, zárós időn belül véget is ér.
    Érkezésem idejére férjem már eladta a dolgaink egy részét, s az utolsó egy hét főleg a maradék értékesítéséről szólt. Szenvedtünk el némi veszteséget, de a legtöbb tárgy elfogadható áron cserélt gazdát.

    A nagy kivétel a matracunk volt…

    Erről tudni kell, hogy a vietek alapesetben gyakorlatilag a földön alszanak. Ez némi túlzás, de néhány centi vastag, semmire sem jó akármiken töltik az éjszakát, s mindez még meg is van ideologizálva, mivel ez az egészséges. Ez utóbbit főleg Vietnámba szakadt, helyi nővel összeházasodott külföldi férfiak szájából hallani, ami az esetek domináns többségében leginkább annyit jelent, hogy a viet feleség átvette a kassza kezelését, s ilyen hívságokra nem költenek. Akkor meg már jobb, ha jó képet vágnak a dologhoz.

    Maguk a vietek valószínűleg tényleg teljesen elégedettek a nyugati értelemben teljesen hasznavehetetlen fekhelyek használatával, hiszen születésük óta nem tapasztaltak mást. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elképzelésük sincs róla, mit tud egy kényelmes fekhely. Ennek megfelelően nem is értékelik. A mi hétmillió dongos, teljesen szuper matracunkat kezdetben olyan 4-5 millióért gondoltuk elpasszolni, különös tekintettel arra, hogy nagyon vigyáztunk rá.
    Végül másfélért kelt el, nagy duzzogva. Szinte senkit nem érdekelt, akit mégis, az csak annyit látott, hogy 2-2,5 millióért kap újat (természetesen szart, amin az életben nem aludna egyik olvasóm sem szívesen).

     

    Na mindegy, a fő, hogy végül sikerült mindentől megszabadulni, így végül 24-én vonatra szálltunk, s elindultunk Saigon felé. A legjobb osztályra szólt a jegyünk, négyszemélyes fülkébe, s ráadásul egy új szerelvényt kaptunk, amin még látszott, hogy minden szinte érintetlen. 
    Ennek ellenére nem volt felhőtlen az örömünk, ugyanis a fülke határozottan kisebbnek bizonyult, mint az efféle kupék Kínában vagy az posztszovjet államokban. Se az alsó ágy alá nem fért be a bőrönd, se a felső tárolóba, így aztán, utastársaink valószínűleg kitörő örömére teljesen elfoglaltuk a két alsó fekhely közötti padlót. Moccanni nem lehetett. A malacok befértek az ágy alá.

    Saigonban aztán kimentünk a reptérre, s mivel a vonaton elég sokat aludtunk, magabiztosan vártuk a hajnali 5 órát, hogy nekiállhassunk csekkolni a 8:10-kor induló gépre. Ami a gyakorlatban délután 4-kor szállt fel…
    A Vietnámban történt utolsó szívásunkkal folytatom.

  • Az út Vietnámba

    Hétfőn hajnalban elindultam Vietnám felé. Egy kicsit sikerült túlbiztosítani, különös tekintettel arra, hogy minden villámgyorsan zajlott, fennakadás nélkül, így aztán rengeteg időm maradt, pláne hogy a gép meg késve indult. Na, de kezdjük az elején.

     

    Reggel vonattal mentem Hongkongba, s a vonat 8:49-kor indult Humen vasútállomásról. Mivel nekem külföldiként mindenképp végig kell állnom a sort, hogy megkapjam a jegyem, s mert rendesen fel voltam pakolva poggyásszal, aminek a hurcolása sem javítja a gyorsaságom, így aztán 7:10-re rendeltem a Didi appal kocsit (olyasmi, mint az Uber). Még felszaladtam Yuqiuhoz a nyolcadikra leadni a kulcsom, aztán lementem megkeresni a járművet, amely már 6:50 körül megjött és várt. Szerencsére ezért nem kell fizetni, miután időre rendeltem.
    Gördülékeny volt az út, forgalom szinte semmi, így hamar oda is értünk. A viteldíjat automatikusan vonja a wechat, így ezzel sincs gond. A sor sem volt aggasztó, s elég tempósan is haladt, így még a kassza előtt sem töltöttem többet 10 percnél.

    Az állomáson is hideg volt, mivel nem fűtenek, odakinn meg 12 fok volt reggel, így a többiekhez hasonlóan kabátban vártam meg, amíg kiengednek a peronra a vonathoz. 
    A szerelvényen szerencsére már jobb volt az idő, de azért a pulcsi elkelt. Shenzhenbei után legközelebb már West Kowloonban álltunk meg, s mivel a vonat már a határ átlépése előtt a föld alá került s onnan fel sem jött, így ez a jármű egyértelműen nem ajánlott hongkongi városnézéshez. Dacára annak, hogy a pálya az alagút miatt pláne teljesen zárt, Hongkongban csak 200 km/h sebesség az engedélyezett, s emiatt a relatíve hosszú menetidő.

    Az egyébként óriási West Kowloon állomáson aztán elég hamar a határellenőrzésnél találtam magam, s mivel a kínai kilépő- illetve a hongkongi belépőkártyát már otthon kitöltöttem, pillanatok alatt át is jutottam. Egy kicsit bőröndhúzogatás után aztán Hongkongba is beengedtek, s még egy kicsi menetelés után az állomás érkezési részét is elhagyhattam a vonatjegy és a kiléptetőkapu segítségével.

     

    img_20181217_094108.jpg
    West Kowloon vasútállomás (fenn), a reptéri gyorsvasút (lenn)

    img_20181217_100411.jpg

    West Kowloon vasútállomás és Kowloon metróállomás légvonalban cirka 200 méterre vannak egymástól és az átjárás a felszín alatt biztosított, aránylag jó kitáblázottság mellett. Ehhez ugyan egy plázát is érinteni kell, s 10 kg hátizsák és 25 kg bőrönd gurgatása mellett kevésbé mókás, de azért leküzdöttem.

    Szerencsére a reptéri vonat belvárosi három állomásán a legtöbb légitársaság tart fenn check-in pultokat, így a becsekkolás már itt megoldható. A nem létező sorokra és a nehéz bőröndre való tekintettel ezzel örömmel éltem is, így meglett a beszállókártya is, s az út is könnyebbé vált a továbbiakban.
    Csekély vonatozás után már el is értem a reptérre.

     

    Mivel ekkor még mindig 11 óra sem volt, a gépem pedig 2:50-kor tervezett felszállni, volt szabadidőm bőségesen. Megmaradt hongkongi dollárjaimnak a seggére vertem a Burger Kingben, majd dél körül végül átmentem a biztonsági ellenőrzésen is.

     

    Bár Hongkong ilyen téren sem Kína, azért az öngyújtókat ők sem szeretik. A kínai zérótoleranciával ellentétben itt hagyják az utasnak, hogy egy készüléket magával vigyen. Az más kérdés, hogy valamiért csak hármat vettek észre, s abból. A csekkolatlan kabátomban is volt még kettő, s az átvilágított kézipoggyászban is még legalább 4-5. Ami nagyobb baj, s amit csak később vettem észre, amikor édesítőszert kerestem a cókmókomban a már benn vásárolt kávémhoz, hogy a kb. 7-8 cm pengéjű bicskám viszont nem szúrt nekik szemet, azzal nyugodtan alkaidázhattam volna a nha trang-i járaton.

     

    img_20181217_103701.jpgA reptérre érve feltűnően magas ázsiakra lettem figyelmes. Végül kiderült, egy thai kosárcsapat, még nálunk alacsonyabb, fekete edző is volt velük, a kép talán nem adja vissza, de két métert súrolhatta a zömük (fenn),
    már a nha trangi gépre várva, a kijelzővel ellentétben nem csak 50 perc volt a csúszás (lenn)

    img_20181217_141426.jpg

     

     

    És végül a járat… már a biztonsági zónába érve kiderült, hogy 50 perc késést jósolnak, amiből aztán lett másfél óra. Már a leszállás felé készülve jutott az eszembe, hogy ugyan a vízum kiállításához szükséges engedélyes papíromat megvettem és nálam van, a matrica útlevélbe ragasztásához szükséges 25 USD készpénz nincs. Talán mert Kínában gyakorlatilag soha nem használok kp-t, mindig, mindenhol telefonnal fizetek, eszembe sem jutott. Azt tudtam, hogy kizárható, hogy kártyával tudjak fizetni, s az is tuti, hogy a reptér ezen részében még lesz ATM sem. Az se szent, hogy vietnámi dong jó lett volna-e nekik.
    Mindegy, azért haladtam, majd az előttem álló, kínaiul beszélő párocskától lejmoltam 30 dollárt (hogy ne órákkal később végezzék a matricázást a leterhelt határőrök, 25 helyett 30 a tarifa), akik szerencsére adtak. Wechaten át is küldtem nekik az ellenértéket, de akkor meg kiderült, hogy ők hongkongiak, s a két wechat financiális értelemben nem kompatibilis, így végül kijutva egy ATM-ből kaptak érte dongot.

    Buszoztam egyet a reptérről, majd a busz végállomásán már várt férjem, aki két körben engem és a csomagjaimat is elhozta. Itt pedig ez várt. Bármilyen nyálasnak is tűnik, tőle nem az, s ő maga sem az.

     

    img_20181217_210001.jpg

  • Jövő héten Kantonban

    Még nem száz százalék a dolog, de tekintve hogy lesz egy teljes hét szünetem, azt tervezem, hogy elugrok a szomszédos Guangzhou vagy magyarban valamennyire meghonosodott nevén Kanton városába. Tekintve, hogy tényleg nincs messze, s hogy nagysebességű vasútvonal is van, így a teljes zakatolós táv az ottani déli pályudvarig csak negyed óra.

     

    Különösebben nincsenek nagy céljai az egy napos vizitnek, de kicsit körbenézelődök, mi változott a belvárosban, illetve valószínűleg meglesem az állatkertet is, hisz’ mint azt tudjátok, én már csak ilyen gyermeteg lelkű vagyok, s Dél-Kínában ilyen intézményben még úgysem jártam. Hála a nemzeti ünnepnek, biztosan élvezetes lesz a ráérő gyermekhordák társaságában, de ezt valahogy mindig megoldottam eddig is.

     

     

    Szóval, ha a terveknek megfelelően alakulnak a dolgok, valamelyik nap majd Dél-Kína hagyományos központjából, az ország 3-5. legnagyobb városából jelentkezem. Ez a harmadik hely nagyjából holtversenyes, attól függ, hogyan nézzük, de a napokban bemutatott Tianjin és az óriásira duzzasztott közigazgatási területű Chongqing (az ottani állatkerti beszámolóhoz katt ide) ugyanúgy szóba jöhet erre a pozícióra.

     

     

    guangzhou-shenzhen-hongkong-high-speed-railway-map-844.jpg