• Az utolsó vietnámi hét

    Először is hadd kezdjem egy kis mentegetőzéssel, amiért elhallgattam, de két éve nem voltunk itthon és mostanság akad bőségesen programom. De a blog nem halt meg, csak Kínán kívüli fokozatra kapcsolt, vagyis azért hébe-hóba lesznek bejegyzések, főleg nem személyes témában. Viszont elsőként az adósságaimat kell lerónom, ugyanis Ázsiát elhagytuk, s erről még nem szóltam.

     

    Szerencsére időben Vietnámba értem az előző bejegyzésemben megírt módon, s ott még nyolc napot töltöttem el. Lényegesen kibírhatóbb volt így az ottlét, hogy tudtam, zárós időn belül véget is ér.
    Érkezésem idejére férjem már eladta a dolgaink egy részét, s az utolsó egy hét főleg a maradék értékesítéséről szólt. Szenvedtünk el némi veszteséget, de a legtöbb tárgy elfogadható áron cserélt gazdát.

    A nagy kivétel a matracunk volt…

    Erről tudni kell, hogy a vietek alapesetben gyakorlatilag a földön alszanak. Ez némi túlzás, de néhány centi vastag, semmire sem jó akármiken töltik az éjszakát, s mindez még meg is van ideologizálva, mivel ez az egészséges. Ez utóbbit főleg Vietnámba szakadt, helyi nővel összeházasodott külföldi férfiak szájából hallani, ami az esetek domináns többségében leginkább annyit jelent, hogy a viet feleség átvette a kassza kezelését, s ilyen hívságokra nem költenek. Akkor meg már jobb, ha jó képet vágnak a dologhoz.

    Maguk a vietek valószínűleg tényleg teljesen elégedettek a nyugati értelemben teljesen hasznavehetetlen fekhelyek használatával, hiszen születésük óta nem tapasztaltak mást. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elképzelésük sincs róla, mit tud egy kényelmes fekhely. Ennek megfelelően nem is értékelik. A mi hétmillió dongos, teljesen szuper matracunkat kezdetben olyan 4-5 millióért gondoltuk elpasszolni, különös tekintettel arra, hogy nagyon vigyáztunk rá.
    Végül másfélért kelt el, nagy duzzogva. Szinte senkit nem érdekelt, akit mégis, az csak annyit látott, hogy 2-2,5 millióért kap újat (természetesen szart, amin az életben nem aludna egyik olvasóm sem szívesen).

     

    Na mindegy, a fő, hogy végül sikerült mindentől megszabadulni, így végül 24-én vonatra szálltunk, s elindultunk Saigon felé. A legjobb osztályra szólt a jegyünk, négyszemélyes fülkébe, s ráadásul egy új szerelvényt kaptunk, amin még látszott, hogy minden szinte érintetlen. 
    Ennek ellenére nem volt felhőtlen az örömünk, ugyanis a fülke határozottan kisebbnek bizonyult, mint az efféle kupék Kínában vagy az posztszovjet államokban. Se az alsó ágy alá nem fért be a bőrönd, se a felső tárolóba, így aztán, utastársaink valószínűleg kitörő örömére teljesen elfoglaltuk a két alsó fekhely közötti padlót. Moccanni nem lehetett. A malacok befértek az ágy alá.

    Saigonban aztán kimentünk a reptérre, s mivel a vonaton elég sokat aludtunk, magabiztosan vártuk a hajnali 5 órát, hogy nekiállhassunk csekkolni a 8:10-kor induló gépre. Ami a gyakorlatban délután 4-kor szállt fel…
    A Vietnámban történt utolsó szívásunkkal folytatom.

  • Az út Vietnámba

    Hétfőn hajnalban elindultam Vietnám felé. Egy kicsit sikerült túlbiztosítani, különös tekintettel arra, hogy minden villámgyorsan zajlott, fennakadás nélkül, így aztán rengeteg időm maradt, pláne hogy a gép meg késve indult. Na, de kezdjük az elején.

     

    Reggel vonattal mentem Hongkongba, s a vonat 8:49-kor indult Humen vasútállomásról. Mivel nekem külföldiként mindenképp végig kell állnom a sort, hogy megkapjam a jegyem, s mert rendesen fel voltam pakolva poggyásszal, aminek a hurcolása sem javítja a gyorsaságom, így aztán 7:10-re rendeltem a Didi appal kocsit (olyasmi, mint az Uber). Még felszaladtam Yuqiuhoz a nyolcadikra leadni a kulcsom, aztán lementem megkeresni a járművet, amely már 6:50 körül megjött és várt. Szerencsére ezért nem kell fizetni, miután időre rendeltem.
    Gördülékeny volt az út, forgalom szinte semmi, így hamar oda is értünk. A viteldíjat automatikusan vonja a wechat, így ezzel sincs gond. A sor sem volt aggasztó, s elég tempósan is haladt, így még a kassza előtt sem töltöttem többet 10 percnél.

    Az állomáson is hideg volt, mivel nem fűtenek, odakinn meg 12 fok volt reggel, így a többiekhez hasonlóan kabátban vártam meg, amíg kiengednek a peronra a vonathoz. 
    A szerelvényen szerencsére már jobb volt az idő, de azért a pulcsi elkelt. Shenzhenbei után legközelebb már West Kowloonban álltunk meg, s mivel a vonat már a határ átlépése előtt a föld alá került s onnan fel sem jött, így ez a jármű egyértelműen nem ajánlott hongkongi városnézéshez. Dacára annak, hogy a pálya az alagút miatt pláne teljesen zárt, Hongkongban csak 200 km/h sebesség az engedélyezett, s emiatt a relatíve hosszú menetidő.

    Az egyébként óriási West Kowloon állomáson aztán elég hamar a határellenőrzésnél találtam magam, s mivel a kínai kilépő- illetve a hongkongi belépőkártyát már otthon kitöltöttem, pillanatok alatt át is jutottam. Egy kicsit bőröndhúzogatás után aztán Hongkongba is beengedtek, s még egy kicsi menetelés után az állomás érkezési részét is elhagyhattam a vonatjegy és a kiléptetőkapu segítségével.

     

    img_20181217_094108.jpg
    West Kowloon vasútállomás (fenn), a reptéri gyorsvasút (lenn)

    img_20181217_100411.jpg

    West Kowloon vasútállomás és Kowloon metróállomás légvonalban cirka 200 méterre vannak egymástól és az átjárás a felszín alatt biztosított, aránylag jó kitáblázottság mellett. Ehhez ugyan egy plázát is érinteni kell, s 10 kg hátizsák és 25 kg bőrönd gurgatása mellett kevésbé mókás, de azért leküzdöttem.

    Szerencsére a reptéri vonat belvárosi három állomásán a legtöbb légitársaság tart fenn check-in pultokat, így a becsekkolás már itt megoldható. A nem létező sorokra és a nehéz bőröndre való tekintettel ezzel örömmel éltem is, így meglett a beszállókártya is, s az út is könnyebbé vált a továbbiakban.
    Csekély vonatozás után már el is értem a reptérre.

     

    Mivel ekkor még mindig 11 óra sem volt, a gépem pedig 2:50-kor tervezett felszállni, volt szabadidőm bőségesen. Megmaradt hongkongi dollárjaimnak a seggére vertem a Burger Kingben, majd dél körül végül átmentem a biztonsági ellenőrzésen is.

     

    Bár Hongkong ilyen téren sem Kína, azért az öngyújtókat ők sem szeretik. A kínai zérótoleranciával ellentétben itt hagyják az utasnak, hogy egy készüléket magával vigyen. Az más kérdés, hogy valamiért csak hármat vettek észre, s abból. A csekkolatlan kabátomban is volt még kettő, s az átvilágított kézipoggyászban is még legalább 4-5. Ami nagyobb baj, s amit csak később vettem észre, amikor édesítőszert kerestem a cókmókomban a már benn vásárolt kávémhoz, hogy a kb. 7-8 cm pengéjű bicskám viszont nem szúrt nekik szemet, azzal nyugodtan alkaidázhattam volna a nha trang-i járaton.

     

    img_20181217_103701.jpgA reptérre érve feltűnően magas ázsiakra lettem figyelmes. Végül kiderült, egy thai kosárcsapat, még nálunk alacsonyabb, fekete edző is volt velük, a kép talán nem adja vissza, de két métert súrolhatta a zömük (fenn),
    már a nha trangi gépre várva, a kijelzővel ellentétben nem csak 50 perc volt a csúszás (lenn)

    img_20181217_141426.jpg

     

     

    És végül a járat… már a biztonsági zónába érve kiderült, hogy 50 perc késést jósolnak, amiből aztán lett másfél óra. Már a leszállás felé készülve jutott az eszembe, hogy ugyan a vízum kiállításához szükséges engedélyes papíromat megvettem és nálam van, a matrica útlevélbe ragasztásához szükséges 25 USD készpénz nincs. Talán mert Kínában gyakorlatilag soha nem használok kp-t, mindig, mindenhol telefonnal fizetek, eszembe sem jutott. Azt tudtam, hogy kizárható, hogy kártyával tudjak fizetni, s az is tuti, hogy a reptér ezen részében még lesz ATM sem. Az se szent, hogy vietnámi dong jó lett volna-e nekik.
    Mindegy, azért haladtam, majd az előttem álló, kínaiul beszélő párocskától lejmoltam 30 dollárt (hogy ne órákkal később végezzék a matricázást a leterhelt határőrök, 25 helyett 30 a tarifa), akik szerencsére adtak. Wechaten át is küldtem nekik az ellenértéket, de akkor meg kiderült, hogy ők hongkongiak, s a két wechat financiális értelemben nem kompatibilis, így végül kijutva egy ATM-ből kaptak érte dongot.

    Buszoztam egyet a reptérről, majd a busz végállomásán már várt férjem, aki két körben engem és a csomagjaimat is elhozta. Itt pedig ez várt. Bármilyen nyálasnak is tűnik, tőle nem az, s ő maga sem az.

     

    img_20181217_210001.jpg

  • Jövő héten Kantonban

    Még nem száz százalék a dolog, de tekintve hogy lesz egy teljes hét szünetem, azt tervezem, hogy elugrok a szomszédos Guangzhou vagy magyarban valamennyire meghonosodott nevén Kanton városába. Tekintve, hogy tényleg nincs messze, s hogy nagysebességű vasútvonal is van, így a teljes zakatolós táv az ottani déli pályudvarig csak negyed óra.

     

    Különösebben nincsenek nagy céljai az egy napos vizitnek, de kicsit körbenézelődök, mi változott a belvárosban, illetve valószínűleg meglesem az állatkertet is, hisz’ mint azt tudjátok, én már csak ilyen gyermeteg lelkű vagyok, s Dél-Kínában ilyen intézményben még úgysem jártam. Hála a nemzeti ünnepnek, biztosan élvezetes lesz a ráérő gyermekhordák társaságában, de ezt valahogy mindig megoldottam eddig is.

     

     

    Szóval, ha a terveknek megfelelően alakulnak a dolgok, valamelyik nap majd Dél-Kína hagyományos központjából, az ország 3-5. legnagyobb városából jelentkezem. Ez a harmadik hely nagyjából holtversenyes, attól függ, hogyan nézzük, de a napokban bemutatott Tianjin és az óriásira duzzasztott közigazgatási területű Chongqing (az ottani állatkerti beszámolóhoz katt ide) ugyanúgy szóba jöhet erre a pozícióra.

     

     

    guangzhou-shenzhen-hongkong-high-speed-railway-map-844.jpg

  • Az út Kínáig 1.

    Fizikai és képletes értelemben is. Kezdjük talán az elsővel, az elég egyértelmű. Nha Trangból előbb Saigonba röppentem, ahol bosszúsan szomjúhodtam a gépre várva, mivel a nemzetközinél is nemzetközibb a külvilágba gépeket küldő terminál árszínvonala. Nem, azért annyira még nem amortizált le Vietnám, hogy csődbe menjek egy zérós kólától, még így sem, de egy három decis palackért nem vagyok hajlandó 2,5 USA dollárt fizetni – mert hogy még a kereskedelem is az amerikai nemzeti valutában zajlik. Na, azért a pofátlanságnak is van határa, pláne egy olyan országban, ahol a kérdéses üdítő normál körülmények között cirka nyolcezer viet pénz, kb. 0,3 USD. 

    Ivóvizet amúgy lehetett volna ingyen is fogyasztani, de a katarihoz hasonló ivókút épp üzemen kívül volt, így aztán nagy ballonos vizeket pakolt ki a személyzet, a kívánatosnál úgy 20 fokkal melegebb formában… Hát, ez van.

     

    A viet légitársasággal, mely amúgy egy kifejezetten rendes cég, most már évek óta négycsillagos, aztán elszálltunk Hongkongig, s mivel épp a vészkijárathoz pakoltak, óriási lábterem is volt. Hongkongba érve volt egy kis zavar az erőtérben, mivel most először kompoztam az ottani reptérről, s nem voltam egészen képben a módjával. (Hongkong méregdrága városának lényegesen nívósabb légikikötőjében aztán 11 ottani dollárért kaptam fél liter zérót, ami kb. 1,4 USD-nek felel meg.)

     

    No, de a komp. Már elindultam az útlevélellenőrzés felé, amikor végül valahogy észleltem, hogy nekem nem is kell belépnem, s még a poggyászt felvenni sem, azt a komposok intézik. Megvettem a jegyet, majd a reptéri vonattal elrobogtunk a kikötőbe, s onnan egyenesen Humen városába, kb. 80 perc alatt. Csak ideérkezés után került sor a (kínai) határellenőrzésre, de hivatalosan Hongkongban nem is jártam.

     

    Érkezést követően összeszedtek, majd a szállás elfoglalása után még vacsiztatás is volt. Az immár amúgy újra barna hajú Veve így jelent meg újra itt. A téma második részében az ide vezető folyamatokról írok, addig pedig íme egy adag kép. Útról, repülőről, kompról, kajáról, ami kell.

     

     

     

  • Vonatozni Vietnámban

    Múlt héten volt szerencsém egy hétórás kiruccanáshoz Nha Trang-ból Biên Hòa városába, mintegy 400 km-t megtéve ezen idő alatt.
    A matematikai alapműveletek terén jártas olvasók ebből már ügyesen kikalkulálhatták, hogy a vietnámi vasút nem a száguldásról híres. Bár ha figyelembe veszem az otthoni helyzetet, a szintén egyvágányos Budapest-Nagykanizsa szakaszt, ahol a 220 km-hez picivel több mint 3 óra kell, nem érződik észveszejtő lemaradás.*

     

    A viet vasúton is több fajta osztály van, akad fapados és puha üléses, illetve kétféle alvós típus is. Ez utóbbi nem feltétlenül haszontalan, hiszen Saigon és Hanoi között a leggyorsabb vonatoknak is másfél napig tart az út.
    Szerencsére valami klíma még a fapados kocsikban is akad, s a kihelyezett lapostévéknek hála még szórakozhat is a nép a szappanoperákat bámulva.

     

    Adná magát persze a gondolat, hogy ha valaki hosszú időn át, esetleg éjjel utazik, hálókocsis jegyet vegyen. Mivel ez drágább, ezt nem mindenki teszi meg, de az alvást így is megoldják. Ülésen, gyékényeken, a földön, ahol épp helyet találnak.

     

    Mutatós képeink galériába szedve alant.

     

    —————————————————————
    * még jó, hogy megnéztem az Elvirát. A vasút egyre szarabb állapota miatt emberemlékezet óta nem vonatoztam Kanizsa és Bp. közt, miután a busznak megállóhelyektől függően elég 2:10-2:40 perc (ebből fél óra nagyjából Bp. illetve az agglomerráció), míg a vonatok közül az IC-nek sikerült 4 óra alatt teljesítenie a távot (ami azért is szomorú, mert 20 éve három óra körül is ment). Viszont volt most valami felújítás, ami a jelek szerint a menetrenden is meglátszik, s a különdíjas vonatok immár újra ugyanolyan gyorsan szelik a pályát, mint két évtizeddel ezelőtt – vagy épp a vonal átadása idején, csak akkor még gőzmozdonnyal, közel 160 éve. 

  • Hamarosan tesztelem a viet vasutat

    Vietnám kötöttpályás közlekedése meglehetősen csapnivaló. Az országot ugyan majdnem teljes hosszában lefedi a fővonal (amely éppen csak nem a teljes hálózat), de ezt még a francia kolonializálás idején építették, keskeny nyomtávon és egy vágánnyal.
    Az elmúlt évszázad háborús viszonyai sem kímélték a sínek állapotát, s ugyanez igaz a természeti katasztrófákra is, így aztán fejlesztés helyett inkább csak arra próbáltak meg fókuszálni, hogy némi toldozgatás-foldozgatás árán üzemképes maradjon a vasúti közlekedés.

     

    vietnam_railway_map.png

     

     

    Ezek után talán nem meglepő, hogy a két nagyváros, Saigon és Hanoi között még a gyorsvonatok is csak másfél nap alatt képesek leküzdeni az 1700 km-es távot. Mindez, párosulva a Vietnámban is terjedő fapados légitársaságokkal, egyre inkább arra ösztönzi a népeket, hogy legfeljebb apróbb távolságokra utazzanak vonattal, különösen, hogy repülni sokszor olcsóbb.
    Akadnak ugyan tervek a hálózat modernizálására, s szóba kerültek már itt kínai technológiás gyorsvasutak is, de a forráshiány rendre közbeszól.

     

    Január 20-án mindenesetre én vonatra szállok, igaz, csak hét órányit fogok zakatolni a Saigon mellett lévő Biên Hòa városáig. Élményeimről majd természetesen a kedves olvasóimat is értesíteni fogom.

  • Itt van mindenki

    Szerdán fordultunk egyet Saigonban. Nha Trangból a 10:50-es géppel indultunk neki, s ott vártunk a felmenők érkezésére, akik szerencsére lassacskán (olyan negyed 3 felé) elő is keveredtek.

     

    Bár Vietnám határozottan nem a horrorisztikus árairól közismert, a reptereken erre is legalább öt-hatszoros szorzóval lehet számolni. Dél központjának légikikötője szerencsére nem a világ végén van, hanem elég szervesen be van épülve a városba, így aztán elég egy száz métert sétálni, s máris kapható minden normál pénzért.
    Mi is ezt tettük, s így még ettünk is egy keveset a várakozás ideje alatt.

     

    A szülők útja aránylag problémamentesen alakult, mindent sikeresen abszolváltak, dacára annak, hogy minden nem zajlott zökkenőmentesen. Nem nagy bajokra kell gondolni, rutinos, nyelveket beszélő utazóknak egyik miatt sem kellett volna magasabb fokozatba kapcsolni az agyműködését, de ők azért elég sokat idegeskedtek. A lényeg, hogy végül előkerültek, s onnan már nagy volt az öröm.

     

    Közösen visszaröppentünk Nha Trangba, buszoztunk egy kicsit a reptérről, majd ezután már meg is tapasztalhatták a viet utakon való motorozás élményét, mivel így hurcoltuk őket haza a busz végállomásától, két körben.
    Tegnap már kicsit nyugodtabbak voltak, mára pedig már teljes a boldogság, s egyértelműen élvezik az ittlétet.

     

    Mi is, mert főznek és takarítanak, úgyhogy semmi dolgunk. Vasárnap délelőtt, ha az idő is úgy engedi, majd elvisszük őket a tengerpartra is, eddig egyelőre csak piacon jártunk. Lassan, kényelmesen majd körbenézünk mindenhol.

  • Jön a család

    Őseink elvileg már a román légteret hasítják a Qatar gépén, s magyar idő szerint holnap reggel fél 9-re már Saigonba is érnek.

     

    Mi 10:50-kor (itteni idő) szállunk fel, s már ott várjuk őket, hogy aztán együtt térjünk vissza Nha Trangba az este.

    Ezt is megértük.

     

    screenshot_2017-12-12-23-22-28-433_com_android_chrome.png

  • Chào buổi sáng Nha Trang!

     Ígérem, nem lesz több viet nyelvű címadás. Ez amúgy jó reggelt Nha Trang jelentéssel bír.

     

    Nagyon rövid leszek és egyelőre nem is ígérem, hogy az elkövetkezendő egy hét során túl bő lére eresztem a mondanivalómat, mert elég sok a dolog. És még egy kissé fáradt is vagyok, a sajgó vállaimról már nem is beszélve…

     

    Szóval, megérkeztünk időben. Saigonban elég necces volt az átszállás, de végül abszolváltuk. A Vietnam Airlines is teljesen rendben van, s nagyon finom volt a felszolgált menü is.

     

    img_20171007_144551.jpg

    img_20171007_155421.jpg

    img_20171007_173117.jpg

    img_20171007_223344.jpg

    Nha Trangban voltak apróbb bonyodalmak a szállás elfoglalása körül, de végül ez is meg lett oldva. Az időjárás szuper, meleg van, de egyáltalán nem elviselhetetlen módon, mint Shenzhenben. Fúj a szél, s árnyékban abszolút kellemes.  Eddig nagyon is szeretek itt.

     

     

  • Zaijian Zhongguo! Chào mừng Việt Nam!

    Avagy viszlát Kína (kínai, de egy jó ideje nem engedi a dőlt betűs címeket a blog.hu) illetve üdv Vietnám! Utóbbi viet nyelven.

     

    Ma reggel 7 felé elindultunk shenzheni hajlékunkból, hogy előbb Hongkongba keveredjünk, majd az ottani reptérről elreppenjünk új lakóhelyünk felé. Erre menetrend szerint kicsivel du. 3-at követően kerül sor, s a Vietnam Airlines onnan Saigonba visz minket. Ott a vízumfelvételt követően még reppenünk egy órát Nha Trangba, majd elfoglaljuk a lefoglalt szállást.

     

    Útközben még lehet, hogy felbukkanok, de legkésőbb Nha Trangból jelzem, hogy megérkeztünk. Kínai kalandunk egyelőre véget ért.

     

    _______________________

    Vietnámba költözésünk egyúttal egy új nyelv megjelenését is jelenti a blogon. Ezt szerencsére nem írjuk át magyarul, így talán kevesebb fanyalgást szül a pinyinnél. Hanoi, a főváros és Saigon, a déli központ egybeírva kerül majd elő, az összes többi viet név és szó esetén a vietnámi formát fogom használni. Ha tudom, mert egyelőre magam is elég fogalmatlan vagyok.