A kínai egészségügyi rendszerről
A helyzet alapvetően nem túl fényes. Kínában nem szerencsés betegnek lenni. Komoly betegnek semmiképp nem az.
De kezdjük az elején. Az ország kommunista hatalomátvételt megelőző népegészségügyi mutatói nagyon a béka segge alatt voltak. Tagadhatatlanul nehezítette az egészséges életmód meggyökerezését a múlt évszázad első felében lényegében folyamatosan fennálló polgárháború vagy aközeli állapot is, aminek hatásaként a várható élettartamra sem lehettek túlzottan büszkék.
A Maóékkal beköszöntő új rendszer temérdek hibája mellett rengeteget tett, energiát és az akkori forráshiányos helyzetben tagadhatatlanul kiemelkedő mennyiségű pénzt fordított a helyzet normalizálására. Gyorstalpalón képzett, ún. „mezítlábas orvosok” tízezrei lepték el a vidéket, s ismertették meg a legalapvetőbb higiénés rendszabályokat a tömegekkel. Amennyire tudták, kezelték is a már kialakult kórokat, de mivel gyakorlatilag képzetlen egészségügyisekről beszélhetünk, a hatékonyságuk ez utóbbi téren azért nem lehetett túl eredményes.
Nem úgy a járványos megbetegedések visszaszorítása terén. A felvilágosítást nagy szabású (jelentős szovjet segítséggel végrehajtott) oltási programokkal kombinálva sikeresen vették elejét a korábban milliós áldozatokkal járó fertőző nyavajáknak.
Mivel akkoriban Maó még úgy látta, "az embernek két keze, de csak egy szája van", így azzal egyáltalán nem foglalkoztak, hogy a drámaian csökkenő csecsemőhalandóság és a javuló feltételek miatt korábban sosem látott mértékben indult növekedésnek a lakosságszám. A "nagy ugrás" kudarca nyomán ugyan mintegy 20-30 millió ember éhenhalt, s a "kulturális forradalom" alatt nem ortodox körülmények közt elhunytak száma is alsó hangon hatszázezer (a másik véglet itt is több tízmilliós adat, de ez valószínűleg túlzás, a tényleges szám néhány millió lehet), de még ezekkel a veszteségekkel együtt is sikerült 1980-ra majdnem megduplázni, egymilliárdosra növelni az országban élők számát. A népességszabályozást ekkor vezették be, meglehetősen eredményesen.
Mára mindez odáig vezetett, hogy egy kínainak nemtől függetlenül 70 év (férfiak 72, nők 75) fölötti korban bekövetkező véget jósolhatunk, ami kimondottan szép eredmény.
Az egészségügyi infrastruktúra már valamivel foghíjasabb, mint amit megszoktunk, de azért korántsem aggasztó. Az intézmények színvonala nagyon vegyes képet mutat. Mivel az itteni gyógyítás teljesen piaci alapon működik, így a felszereltség és a szaktudás kérdése a kereslet függvénye.
Ha az embernek elegendő pénze van, úgy teljesen világszínvonalú ellátáshoz férhet hozzá, ha viszont nincs pénze, úgy semmihez. Az állam a saját dolgozói számára köt biztosítást, s jelenleg már jó ideje agyalnak az átfogó társadalombiztosítás kiépítésén is, de a dolog horderejére való tekintettel még valószínűleg tanulmányozzák hosszasan a kérdést. (Ha nem sikerül jól belőni, az könnyen a kínai siker végét jelentheti.)
Jelenleg így aztán aki beteg, az saját költségén kénytelen kezeltetni magát. Ha van biztosítása, úgy a kezelés árának valamekkora részét kipengeti helyette a biztosító, de még így is komoly kiadásokkal járhat egy nagyobb baj. A táppénz intézménye is ismeretlen fogalom. Ha valaki annyira beteg, hogy nem képes dolgozni, úgy arra az időre fizetés nélkül marad otthon.
Mindezzel együtt is, egy megfázás vagy ambuláns kezelés jellemzően nem dönt senkit a sírba anyagilag sem. A gyógyszer olcsó (noha nincs rajta állami támogatás), a múltkori adagom összesen volt 20 yuan. Még a másutt jellemzően méregdrága HIV-gyógyszerek ára is megfizethető, mivel Kína (néhány nagyobb, s eképpen kellőképp fejlett vegyiparral rendelkező fejlődő országhoz, pl. Brazíliához hasonlóan) a szabadalmakkal nem nagyon törődve szintetizálta majd újragyártotta azokat. Miután az eredeti gyárak imidzsének nagyon nem tesznek jót az erről szóló perek, hamar benyelték a fityiszt.
A gond a komolyabb balesetek, súlyosabb betegségek esetén lép fel. Egy-egy műtét ára már nem kevés, a transzplantációk százezres (yuan) nagyságrendekbe fájnak, de egy kisebb beavatkozás is pár tízezer yuant kóstálhat. Jellemzően az egész család beszáll ilyenkor, másképp semmi esély. De ehhez létszükséglet, hogy legyenek megtakarítások, ennek terén mondjuk nincs is probléma.
A gyógyszertárak orvosi rendelőként is funkcionálnak. A legtöbb páciens, ha nem muszáj, nem jár orvoshoz, így aztán a gyógyszerészek, akik sokszor maguk is egyben valamely hagyományos gyógyítási technika ismerői, dolga, hogy megvizsgálják, kezeljék a hozzájuk fordulókat. Gyógyszertárban infúziót beadni pl. teljesen hétköznapi dolog.
10 hozzászólás
rudai gyerek
Érdekes, hogy pont egy magát kommunistának mondó országban nincs államilag finanszírozott egészségügyi ellátás.
Liping
@rudai gyerek: hát, ez van. Valami megoldást biztosan kitalálnak, már csak a tetemes és halmozódó devizatartalék miatt is.
rudai gyerek
@Liping: Hát majd kiderül. Mindenesetre érdekes dolog ez.
cattaneo
Most értem ehhez a bejegyzéshez és az lenne a kérdésem, hogy a kinti egészségügyben hol a határ a hagyományos kínai orvoslás és nyugati metódus között? Értem ez alatt, hogyha mondjuk megfázol, automatikusan gyógyszereket kapsz vagy gyógynövény alapú wan, tang, san stb. készítményeket? Az akupunktúra mennyire merül fel egy nyugati (de akár) helyi ember kezelésében? Már egy ideje kínai orvoslást tanulok angolul és magyarul és eddig csak olyan kínai orvosokkal volt dolgom, akik TCM alapon gyógyítanak, tehát az antibiotikum, szteroidok és társaik alapvetően nem tartoznak a gyógyítási hatáskörük alá (szerencsére).
Liping
@cattaneo: Az antibiotikumok vagy épp a szteroidok alkalmazása nem ördögtől való cselekedet. Adott helyzetben nagyon hatékonyak.
Amennyire én tapasztalom, a kínai egészségügyben párhuzamosan él a nyugati és kínai orvoslás, s egyáltalán nem riadnak el a modern módszerek használatától.
cattaneo
Köszi a választ. Nem az a kérdés, hogy ördögtől való-e az antibiotikumok alkalmazása, hanem inkább, hogy minden esetben indokolt-e? Egy aftás szájfertőzésnél pl. én nem adnám, főleg, ha valkinél ez gyakori módon előforduló tünet. Ott az okot kell megszüntetni és ez nem a szájban keresendő. De egy durván ekcémás tünet esetén sem a szteroidos krémet javasolnám, mert ott sem a bőr a ludas. Nagyon tetszik a TCM azon megközelítése, hogy az egészet vizsgálja, nem a részt, így ennek érdekében az egészet próbálja harmóniában tartani. A prevenció éppen ezért sokkal fontosabb, mint magának a betegségnek a kezelése. Ezért tisztelem olyan nagyra az általad említett idős „táncoló” néniket az utcán, mert amit ők tesznek, az a prevenció része. Ahogy pl. a meleg víz ivása, meleg ételek fogyasztása, a tejtermékek mellőzése (vagy inkább alapvetően el nem terjedése). A kantinos képeidből is kitűnik, hogy az ételek sokfélesége, ízek, zöldségek, fűszerek kombinálása az ételekben tudatos, pl. a gyömbéres vagy alga hazsnálata, gyökérfélék feldolgozása. Szóval, ameddig az (nyugati) orvos elkerülhető, mi el is kerüljük nagy ívben.
Báiyán
Szia Veve,
Nagyon tetszik minden, amit a blogodon olvastam a kínai angol tanítással kapcsolatban, s ennek hatására el is döntöttem, hogy megpróbálok innen Angliából átigazolni legalább 1 évre Kínába, hogy angol tanárként jobban is megismerkedjek a kultúrával. S természetesen az is ad némi motivációt, hogy immár 2 éve tanulom a kínai mandarin nyelvet, úgyhogy a nyelvi készségek fejlesztése kapcsán is igen értékes lenne ez a tapasztalat.
Az utazással kapcsolatban csak pár hete döntöttem, de időközben felmerült egy kérdés, amivel kapcsolatban szeretném megkérdezni a véleményedet: annak aki Kínába utazik javasolnak számos védőoltást (Hep A, Hep B, Hastifusz, stb.). Ezek közül Te melyiket kaptad meg? Nem tudod esetleg, hogy ezeket Kínában is be lehet adatni?
Igazából ahogy utánanéztem csak a Hep B elleni oltás az, amihez hosszabb időintervallum szükséges, a többi 1-2 hónapon belül simán megoldható lenne.
Liping
@Báiyán: Szia Baiyan!
Köszi, örülök, hogy tetszik a blog.
Én – talán felelőtlen módon – nem vagyok beoltva semmi ellen. Ezek a kockázatokat érdemes mindenkinek magának mérlegelnie, de szerintem feleslegesek. De ez magánvélemény, ha óvatos vagy, oltass.
Báiyán
@Liping: Köszönöm a választ. Még futok egy-két tiszteletkört (azaz megkérdezek másokat is), bár az igazat megvallva én is hasonló gondolkodású ember vagyok, mint Te, úgyhogy lehet, hogy nem vesztegetek erre túl sok időt, pénzt és energiát.
virágelvtárs
Amiket a külföldi nehezen szokik meg:
1. Vérvétel: Olyan még nem fordult velem elő a sok év alatt, hogy a korház küszöbét átlépve ne vettek volna tőlem vért. Addig szinte szóba sem állnak az emberrel, amíg nincs vérkép. Kifizetem, leveszik, eredmény, az orvos ránéz, hát ez bizony megfázás.
2. Privát szféra hiánya: Nincs asszisztensnővérke aki kijön, hogy kérem a következőt, mert az ajtó nem csukódik be soha. Úgy áll mindenki az orvoshoz sorba, mint a zöldségespulthoz. Akit az orvos épp vizsgál, az leülhet, a többi nézi/hallgatja (az urológus kivétel:).
3. Infúzió: Ez majdnem olyan hétköznapi dolog, mint aszpirint szedni. Pl. magasabb láz esetén is automatikus. Otthon egész életemben nem kaptam, itt egy éven belül átlag 3.
4. Antibiotikum: Ezt otthon ugyanúgy csak súlyosabb esetekben adják, itt sokszor szinte azonnal.
5. Kínai orvoslás-alapú gyógyszerek: Sima megfázás, láz esetén is, általában legalább 2-3 fajta gyógyszert ír fel az orvos, amiből min. 1 kínai orvoslás-alapú, a nyugatival párhuzamosan kell szedni.
Szokatlan volt a kórházak felszereltsége, a magyar orvosi képzés hiába híresen jó, ha minden felszerelés már múzeumi darab. Itt egy átlag külvárosi kórházban egy tüdőszűrőszoba is olyan, mintha valami űrhajóban lennél.