• Az ág is húzza

    Elkezdődött 26-án az új félév, s vele együtt a tanulás jelentette kihívások is. Na jó, olyanok nincsenek igazából, bár a gleccserekkel kapcsolatos tudásom lényegesen jobban bővült, mint ahogy azt valaha is elképzeltem. Most már olyan dolgokat is tudok, mi az a cirkuszvölgy. Nagyon izgi.

    A társadalom és környezet címen futó órám, ami kapcsán a lápos esszét írtam, is fut tovább és oktatóm szerencsétlenségére most a népesedés a téma, kiemelt fókusszal Kína demográfiai trendjeire. Eddig is komoly kételyeim voltak a szakértelmét illetően, de most már egyértelmű a dolog, miután olyan területre tévedt, ahol én vagyok tájékozottabb. Próbáltam megkedvelni, de nem megy, most meg még szerencséje sem volt. Így járt.

    A félév amúgy sokkal könnyebb a korábbinál, kevesebb az óra, miután elfogytak a bevezető kamutárgyak (informatikai felkészítő és egy Learning and Innovation Skills nevű förtelem, ahol olyan hasznos dolgok történtek, mint pl. videónézés arról, hogyan kell széken ülni). Mindössze öt tárgy maradt, annak is a nagy része német, amit amúgy egészen csípek. Meglepő módon. Néhai, orosztanárból átképzett oktatóimnál jobban teljesít a jelenlegi tanerő, s így sok dolog értelmet nyert, ami korábban nem. Na meg az sem utolsó szempont, hogy tényleg babalépésekkel haladunk, így nem kell semmit sem tanulni.
    Igyekszem majd pótolni az elmaradásokat, csak januárban férjem is itthon volt három hetet, ami kissé megviselt idegileg. De már kezdek regenerálódni.

  • Kínzó kérdések sora

    A koboldok közti élet számos kellemes és kevéssé kellemes hozadékkal jár együtt, most nézzünk néhányat a nem annyira kívánatos aspektusok közül.

    Mi főleg szárnyasokkal élünk, s ez a jó szokásunk annak ellenére fennáll, hogy errefelé prémium marhákkal van tele a tér. Karácsony előtt férjem hozott is például egy 5 kilós óriásdarabot, mint ajándékot a munkahelyéről, s egy hasonló cupák valaki más fagyasztójában érik elegendő férőhely híján.
    Szóval, ahogy mondottam volt, dacára a választéknak, csirkét eszünk. Mely állatot a jelek szerint felettébb furcsán pucolnak meg ezeken a végeken. Például így – ez egy abszolút hétköznapi eset, a püspökfalaton túl a végtagok érintettek leginkább.

    Új hazám gasztronómiai különlegességeihez még csak visszafogottan volt szerencsém, így nem teljesen lehetetlen, hogy ez valami helyi specialitás elengedhetetlen kelléke, de azért sanszosabb, hogy inkább csak trehány munka. A kacsa még rosszabb, legutóbb szemöldökcsipesszel kellett végigmennem rajta.

    Na de kérdéseket ígértem.

    1. Vajon csak ezen a szigeten van tele mindenféle tollmaradékkal a szárnyas, vagy pl. Angliában is?
    2. Vajon mi lehet az oka annak, hogy még a súlyosan alulteljesítő Vietnám is képes megbirkózni a toll jelentette kihívásokkal, de az itteni üzemek nem?
    3. Elképzelhető, hogy ezen munkafázis errefelé gépesített, míg mondjuk Magyarországon vagy keletebbre nem, s a manuális technológia hatékonyabban fosztja meg a madártetemeket a nem kívánt burkolóanyagoktól?

    Kérlek, ne kíméljetek.

  • Egy félév elfogyott

    Múlt héten véget ért a tanítás. Még egy apró feladatlap vár ránk január 8-ig, de az csak egy apróság, cirka fél órás dolog. A választható tárgyként marketinget felvett csoporttársak számára még egy vizsga is jön, de minket németeseket ez nem érint, a mi tárgyunk csak a második félév végén fejeződik be.

    Még Letterkennyben járva jöttek sorban az email-ek a különböző oktatóktól. A Mengsi apósával készült interjúm 74%-ot ért, s ugyancsak 74% lett az eredménye az ír történelmi személyiségről írt esszémnek is. Ez utóbbi esetén csoportunk másik okostojása 64%-ot kapott, úgyhogy ez némiképp kárpótol a lápos sérelem miatt. Mégha ezen esszé valószínűleg megérdemelten is nyerte el a 64%-os eredményt (bár nem olvastam, csak az oktató elfogulatlanságából gondolom). Befutott még az egyik kamutárgyunk utolsó beadandójának eredménye is, szintén valahol 75% körül.

    Most már nincs semmi dolgom január 18-ig, az új félév kezdetéig. Addig még érkezik néhány írásmű eredménye. Két történelmi cikk véleményezése, a lápos tárgy második esszéje a nemzeti parkok koncepciójának változásairól (ebben is ütközik az írásom az óra anyagával, így sok jóra nem számítok, de mivel a kredit akkor is jár, ha kitartok a véleményem mellett, így nem érdekel), nem kevés apró földtani feladatlap értékelése, s még a másik kamutárgyunk egy utolsó projektje is.

    Eddig sima ügy volt.

  • Letterkenny

    Pénteken fogtuk magunkat és eltömegközlekedtünk az ország másik végébe, Donegal megye legtávolabbi csücskébe.

    Említettem volt, hogy férjem hajtási engedélyre gyúr, s ennek első fázisa az elméleti vizsga. Annak rendje és módja szerint foglaltunk is neki egy időpontot még októberre, Ballinába, ami a mi megyénk második számú városa. Közelebb már akkor sem nagyon volt lehetőség.
    Aztán jött a második hullám, s vagy két héttel az időpontja előtt lezárás alá kerültünk, neki a rendszer pedig egy februárra szóló opciót ajánlott fel. Ezt nem szerettük volna, így jött Letterkenny, ahol még akadt decemberi üres hely. Most úgy néz ki, nem döntöttünk rosszul, mert az újra növekvő esetszámokra való tekintettel az ünnepek után megint szigorítás jön, s jó eséllyel újra lezárás lesz februárra.

    Az út Letterkenny-ig nem volt olyan gördülékeny. Először vasúton Claremorrisba (harmadik megálló, cirka 40 km) zakatoltunk hajnali fél 6-kor, majd onnan 7-kor busszal előbb Sligoba, onnan pedig a célállomás felé vettük az irányt. Donegal megyébe érve volt szerencsénk elhaladni több tőzegláp mellett is, s sajnos nem állíthatom, hogy kifejezetten impresszív benyomást gyakoroltak volna rám. Teljesen meg tudom érteni elődeinket, hogy a lecsapolásuk mellett döntöttek. A karbantartott, smaragdzöld legelők sokkal cukibbak.

    Helyenként domborzat is fellelhető volt az út során

    Letterkennyben aztán férjem vizsgázott, s a 40-ből 40 kérdésre válaszolt helyesen, amiért meg is dícsértem. Mivel három órával a vizsga előtt érkeztünk, kihasználtuk a helyzetet, hogy szerezzünk karácsonyfadíszeket, ünnepi világítást, meg némi alapanyagot a tervbe vett karácsonyi sütéshez.

    Visszafelé Ballyhaunisig közvetlen busz volt, onnan pedig a vonat hozott minket. Szemfülesebb olvasóim talán észreveszik, hogy Ballyhaunis egy másik település, mint a már emlegetett Claremorris. A 64-es számú útvonalon, Galway és Letterkeny között közlekedő buszok ugyanis menetiránytól függően enyhén eltérő útvonalat járnak be.

    Pici abszurd

    Mivel mindkét megálló a vasút mellett van, ez pont nem lenne érdekes, azonban a rendszer rugalmatlansága miatt a helyzet a buszjegyvásárlásnál csalásra ösztönöz. A helyzet az ugyanis, hogy a retúrjegyek lényegesen olcsóbbak, mint két egyirányú jegy. Csakhogy, miután nem ugyanarról az állomásról indulunk, mint ahová visszajönnénk, így hazafelé egy megállóval korábban kéne leszállni, hogy onnan egy másik busszal jussunk el Claremorrisba, jócskán a vonatok érkezése után. Ballyhaunisig nem vehetnénk igénybe a járatot.
    Hozzáteszem, a jegyár még az 50+ km-re lévő Galwaytól is ugyanannyiba kerülne, s megpróbáltam azt is, hogy egy korábbi állomásról vennék retúrt, de a jegyeket a buszon nyomtatják ki az emailben megküldött kód alapján, s ha a jármű már túlhaladt a jegyen lévő kiindulási állomáson, a sofőr nem képes kiállítani a papírost.
    Így aztán hazafelé Knock és Ballyhaunis között lógtunk a buszon, de ez szerencsére senkinek nem szúrt szemet.

    Maga Letterkenny nem csúnya város, de életvitelszerű letelepedésre nem választanám. Valamiért a korai koboldok jó ötletnek tartották, ha dombokra épülik, így a sok a kaptató. Templomok szép számmal akadnak, egyik-másik kifejezetten nagyra nőtt. A város beceneve is ezt tükrözi.
    Sajnálatosan a centrum még nem forgalomcsillapított, így a szűk utakon lépésben vagy még annyira sem szüttyögnek az autók.
    Képek lejjebb.

  • Irány Észak!

    Na nem a brit megszállás alatt álló Ulster, hanem a köztársasági Koboldfölde Egyenlítőtől legtávolabbi területei.

    Csak egy napos kitérő lesz, merőben prózai okokkal a háttérben, de a részletek majd jönnek holnap este vagy szombaton.

    Donegal megye csak ránk vár!

  • Akadémiai buktatók

    Hát, ideje volt, de itt az első főiskolai pofon ideje is. Olyannyira nem én kaptam az emlegetett szuper értékelést, hogy egyenesen egy középszerűvel kellett beérjem, 64(!)%-kal. A mellé járó szöveges visszajelzés ráadásul csupa jó dolgot említett, egyedüli negatívumként csak annyit jelzett meg, használjak rövidebb mondatokat.

    Láttam a kiemelkedő művet, ami végül 82%-ot ért. Nem állítom, hogy az enyém olyan lényegesen jobb lenne, de a formai része egyértelműen felülmúlja. De azt még könnyedén el is fogadnám, ha csak néhány százalékkal előzne meg, ennyi szubjektivitás bennem és az előadóban is lehet.
    Hogy mégis én húztam a rövidebbet, ráadásul egy ekkora rés tátong a két dolgozat értékelése között, azt leginkább az indokolhatja, hogy a jól sikerült beadandó egy az egyben lekövette a kutatónő által képviselt zöldségeket. Bár forrás az én sok esetben eltérő véleményemmel kapcsolatban is volt, úgy látszik, az nem tetszett neki.

    Ha valakit részleteiben érdekel, az ő erre épülő munkássága a kooperáción alapuló természetvédelmet propagálja, ennek fantasztikus előnyeiről publikál lépten-nyomon, míg az én írásom arra futott ki, hogy az együttműködés muszáj, mert másképp a tőzegkitermelők sztrájkolnak, s akkor megint kis híján kormánybuktatás lesz, de amúgy nyilván szuperebb lenne, ha technokraták határozhatnák meg a folyamatokat, s nem kéne megvárni, amíg a megmaradt lápok is tönkremennek, csak mert tőzeget kitermelni elidegíthetetlen, hagyományos velejárója a vidéki koboldkodásnak.

    Hogy javuljanak a kilátások, a következő, péntekre esedékes munka kapcsán méginkább másképp látjuk a világot. Viszont így, hogy tudom, mire számíthatok, még időben visszavettem, s csak a minimumra szorítkozom. Ezt az eredményt hozom akkor is, ha három nap helyett három órát foglalkozom a dologgal.
    Na, valószínűleg nem itt fogok professzorkodni mégsem. És azt is egészen biztosan tudom, ki nem lesz a témavezetőm.

  • Felfokozott izgalmak

    Már csak egy hét és elfogy ez az első, csonka félév. Az egyedüli, valamelyest nagyobb kihívást vagy legalábbis pepecselést jelentő beadandó, amit a tőzeglápokról kellett írnom, még nem tudom, hogy sikerült.
    A mai onlájn órán elhangzott, hogy tanerőnk valakinek magasabb pontszámot adott, mint akadémiai karrierje során eddig valaha, de hogy ez én lennék-e, az még egyelőre bizonytalan. Formailag rendben volt a mű, sokat és szépen hivatkoztam, de a tartalom gyatra volt.
    Az óra után elkértem legfőbb nemezisem művét, hozzá képest jobban sikerült a formai kivitelezés, a tartalom pedig egyformán vacak. Nagyon hasonló értékelést adnék rájuk, magamnak egész cseppet jobbat. Szóval vagy van egy rejtőzködő harmadik versenyző, aki forradalmit alkotott, vagy ezzel a minden eredetiséget nélkülöző fércművel értem el, hogy piedesztálra emeljenek.

    Tűkön ülök, hogy megtudjam, s ez most nem irónia!

  • Suli, Dublin, vakcina

    Csupa apróság, ami külön-külön nem érne meg egy posztot. Még így együtt is rezeg a léc.

    Kezdjük talán az elsővel. Lett egy 74 és egy 75%-os beadandóm is, az utóbbi már abszolút a maximum pontszám, s elnyertem egy 1300 eurós ösztöndíjat is, amit majd valami ünnepség keretein belül adnak át januárban. A vírusra való tekintettel online térben. Mik vannak!

    Szombaton Dublinba ruccanunk, vagyis annak egy elővárosába, Blanchardstownba. Tengerimalacokat szállítunk összesen 5 különböző gazdinak, s ez a találkozási pont. Férjem egy munkatársa lesz a sofőr. Eredetileg már egy hónapja sor került volna rá, csak a lezárás miatt itt ragadtak a bébik, egyikük azóta már fél kg feletti súlyt nyom.

    Végül, a jó hír, hogy januárban jön a vakcina, és teljesen ingyenes lesz. Kötelező sajnos nem, így csak remélni lehet, hogy kellő mennyiségű ember vállalja be (a kutatások szerint cirka 70% érdeklődik, de jó eséllyel nő ez a szám, ha a tapasztalatok azt mutatják, hogy az oltottak nem válnak autistává vagy szenvednek kínhalált a globális népességcsökkentő program részeként). Elsőként persze az egészségügyi dolgozók, az idősotthonok lakói és a veszélyeztetett korosztályok kerülnek sorra, de most már kezd látszani a fény az alagút végén.

    Oh, yeah!

  • Címek

    A bejegyzés szólhatna arról is, hogy milyen kaotikus az írországi lakcímügyi helyzet, például az ingatlanok harmada nem rendelkezik egyedi azonosítóval. Egyszer talán születik is majd egy ilyen írás, ezúttal azonban valami sokkal banálisabb dologról van szó.

    Most már több, mint negyedszázada annak, hogy elkezdtem ismerkedni az angol nyelvvel. Az idők során egészen messze jutottunk, de ezzel feltehetően a blogom olvasói is tisztában vannak. Bár tényleg egyértelműen az erősségeim közé sorolható ez a nyelv, 1-2 kifejezéssel mindig is hadilábon álltam. Az egyik ilyen az address volt. Nagyjából 1-2 éve csak, hogy stabilan jól írom le, mert kiemelten odafigyelek rá, de előtte valamiért kitartóan elmaradt az egyik d. Ezt sosem tudtam magamnak megmagyarázni, s a koboldföldei felsőoktatás bugyraiba kellett elmerülnöm, hogy végül rádöbbenjek a bosszantó megfejtésre.

    Írtam, hogy a választható tárgyam a német lett, mely nyelvet négy évig még az általános iskolai tanulmányaim során okították nekem, nem túl hatékonyan – bár az sokat elárul a helyi viszonyokról, hogy a németből érettségiző csoporttársaim talán úgy 5%-át tudják annak, ami nekem a 26 évvel ezelőtti dolgokból megmaradt. Nagyon lassan haladunk, de valamelyik nap felbukkant egy kifejezés, az Adresse. Én meg megvilágosodtam.

    Ha néhai némettanáraim még élnek (a rövid idő ellenére volt három is), valószínűleg sűrűn csuklottak. Centenáriumi korban lévő nőági felmenőikről már nem is szólva…