• Ha egy program beindul…

    Most már cirka két hónapja annak, hogy a hazai vakcináció felpörgetése mellett döntött a kínai kormány. Azóta ezt olyan szinten sikerült felgyorsítani, hogy már napi 20 millió oltóanyagot böknek a helyi lakosságba. A legutolsó 30 napban 336 millió szurit adtak be, s mindemellett még jutott exportra is.

    Hogy a helyzet ennyire jól alakul, annak több oka is van. A legfontosabb természetesen a központi akarat, hogy az amúgy zsíros bevételt jelentő, s diplomáciai eszköznek is elsőrangú kivitel kárára helyzetbe hozzák a hazai populációt. Ez nem teljesen altruisztikus döntés volt: jövő év elején Peking téli olimpiát rendez, s ehhez muszáj, hogy addigra kialakuljon a nyájvédelem, de egyébként sem tartható fenn az ország lezárása a végtelenségig. Lakossági nyomásról nem nagyon lehetett beszélni, tekintve, hogy az ország gyakorlatilag vírusmentes, a szórványos eseteket pedig azonnal és sikeresen elfojtják.

    Ugyancsak nem elhanyagolható szempont a relatív vakcinabőség. Jelenleg már hat különböző natív oltóanyag rendelkezik vészhelyzeti alkalmazási engedéllyel, így a kapacitások folyamatosan nőnek. A sajtóból is ismert Sinopharm és Sinovac vakcinák mellett még két további elölt víruson alapuló oltást használnak, valamint forgalomban van egy egydózisos vektorvakcina, és egy háromszori bökést igénylő, fehérjealapú hatóanyag is. Utóbbi technológia nyugaton még kevéssé van a köztudatban, a Novavax és a Sanofi célegyenesben lévő oltásai hasonlóak. Előnye, hogy rendkívül olcsón és nagyságrendekkel gyorsabban gyártható, mint az említett többi versenyző.

    A népesség hozzáállásának változása legalább ennyire kruciális. Miután az országban megszűnt a pandémia, hamis biztonságérzet alakult ki, így az oltás felvétele egyáltalán nem tűnt lényegesnek. Nagyszabású kampány indult, hogy minél többen csatlakozzanak az oltottak táborához, s mostanra ennek elég látványos eredménye is lett. A jelenlegi tempó alapján az várható, hogy nyár végére a népesség kétharmada védett lehet.

    Ez önmagában is jó hír, még ha a magyar olvasó életére nincs is különösebb hatással, azonban a következményei globálisak. India csigalassú tempóban próbálja meg immunizálni a saját, Kínával lényegében megegyező méretű embertömegét (a különbség kevesebb, mint 50 millió fő az előző javára), napi 1-3 millió oltást beadva. A legutolsó 30 napban, az export felfüggesztése mellett, s minden erőforrást erre összpontosítva, mindössze 55 millió vakcinát böktek be, ami azt jelenti, hogy még dupla ilyen sebesség mellett is mintegy másfél évbe telne, mire minden három indiaiból kettő védettsége kialakul.

    Mivel eredetileg India lett volna hivatott ellátni a harmadik világot immunizáló Covax programot, az országban kialakult válsághelyzet a vírus elleni küzdelem szempontjából tragikus következményekkel járt. Azonban minden jel arra mutat, hogy szeptembertől korábban soha nem látott mennyiségű vakcina szabadul fel, ahogy Kína nagyjából végez az eredeti céljaival. A lakosság utolsó harmada mindehol lassabban oltakozik (ha egyáltalán, hiszen ezek egy része oltásellenes), s ehhez még további nehezítés Kína esetében, hogy egyre kisebb településeken kell a programot folytatni, ami értelemszerűen rontja a hatékonyságot.
    Onnantól a felesleg már mehet a Covaxba*, csak legyen rá elég keret. Ez optimális esetben valóban érzékelhető előrelépést jelent majd, ami annak fényében, hogy jelenleg az összes oltás mindössze 0,31%-át használták fel a legszegényebb, a Világbank által low-income kategóriába sorolt nemzetek (közel 700 millió fő), de még a lower-middle income csoport is csak 15%-ot képvisel** (dacára annak, hogy mintegy hárommilliárd ember él ezekben), valóban időszerű lenne.

    Jövőre remélhetően már tényleg jobb világ lesz.

    _______________________________________________
    * A Sinopharm mindenképp, de a Sinovac WHO általi engedélye is már bármikor megjöhet, az adenovektoros CanSino vakcina gördülő felülvizsgálati eljárása pedig májusban indult el. A még Kínában is friss fehérjealapú CHO oltás is benyújtotta az első dokumentumokat a világszervezethez, de reálisan nézve az év vége előtt ennek nem nagyon lehet eredménye.
    ** Az még ezen is sokat torzít, hogy ennek háromnegyedét India vitte el, vagyis ha ezt az országot kivonjuk a képletből, a globális populáció legkevésbé szerencsés negyede (az említett két csoport India nélküli része, mintegy 27%) az eddig felhasznált oltóanyagok mindössze 4%-án volt kénytelen osztozni.

  • Mi lesz a Covax programmal?

    A magyar sajtó érdemben nem sokat foglalkozott vele, de a WHO és más egészségügyi szervek által menedzselt projekt a vírus elleni globális küzdelem legfontosabb oszlopa, mely a fejlődő világot, s elsősorban annak fizetésképtelen részét igyekszik ellátni oltóanyaggal.

    A koncepció leegyszerűsítve a következő: a gazdag nyugati donorok adják a pénzt, amiből aztán vakcinákat vesznek majd osztanak szét. Hogy a recipiens országnak fizetni kell-e a szérumokért, az jövedelmi besorolás függvénye, a legszegényebb régióknak értelemszerűen nem. Mivel egyelőre még nem csupán a finanszírozás, de a hatóanyagokhoz való hozzáférés is problémás, így önfinanszírozó résztvevők is vannak szép számmal, akik ezen az úton próbálnak oltásokhoz jutni. Egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel, a program eddig 54 millió oltóanyagot osztott szét 121 országban, ami lakosságarányosan éppen csak több a semminél.

    Jelképes mennyiségű vakcina érkezik a Fidzsi-szigetekre a Covax programon keresztül.

    Azt fontos már az elején kijelenteni, hogy ez nem jószolgálati misszió: a koronavírust (és az esetlegesen kevésbé barátságos mutánsait) csak úgy lehet eradikálni, ha a bolygó egészét immunizálják, így a fejlett világ a saját jól felfogott érdekében sem feledkezhet meg ezekről a régiókról.

    A COVAX hatóanyagokkal való ellátására eredetileg India, s az ott gyártott, olcsósított AstaZeneca oltás tűnt a legjobb megoldásnak. A konkurenciához képest töredék áron lehetett beszerezni (2,5 USD/vakcina), nem igényelt extrém hideget a tárolása, s eleve, India a bolygó legnagyobb vakcinagyártója, így a kapacitások terén is ideálisnak tűnt.
    Sajnálatosan a helyzet nem a terveknek megfelelően alakult. A baj ott kezdődött, hogy az indiai AZ nagyjából placebo hatásúnak bizonyult a dél-afrikai variánssal szemben, s ennek javítása szeptember előtt nem is tűnt reálisnak. A Dél-Afrikai Köztársaság fel is hagyott a használattal, s átnyergelt Janssenre.
    A vakcinagyárban történt ipari baleset – melyhez hasonlók sajnos egyáltalán nem ritkák a szubkontinensen – jelentősen visszavetették az India által gyártani képes oltóanyag mennyiségét, s csúszást okoztak az eredeti tervekhez képest.

    Mindezek azonban eltörpültek a végső csapás mellett: Indiában az elhibázott válságkezelésnek betudhatóan kontrollálhatatlanul elszabadult a vírus, s ennek köszönhetően felfüggesztették a teljes vakcinaexportot. Most arra fókuszálnak, hogy a saját lakosságot próbálják meg immunizálni, ami óriási feladat, tekintve hogy közel 1,4 milliárd emberről van szó, a beadott vakcinák száma pedig csupán 150 millió körül jár, ráadásul még alapanyaghiány is fennáll. Az egyébként is ingatag egészségügyi rendszer összeomlott, külföldi segélyek szükségesek még az oxigén biztosításához is. Még az ősellenség Pakisztán is támogatást ajánlott fel, el lehet képzelni a helyzet súlyosságát.

    Indiában válsághelyzetet teremtett az elszabadult vírus, csak keveseknek jut kórházi ellátás

    Ami a COVAX-ra gyakorolt hatást illeti, az katasztrofális. India meghatározhatatlan időre kihullott az ellátási láncból. A program most Kínára tekint, mint lehetséges megoldásra. A Sinopharm vakcinája tegnap kapta meg az engedélyt, a SinoVac pedig felthetően a jövő héten jut erre a sorsra. Vannak azonban kérdőjelek.
    Kína ugyan felajánlott ingyen 10 millió oltást még az év elején a program számára, s most, hogy a beszállítói részvétel előtt elhárultak az akadályok, ezt le is tudja szállítani, de az év végéig további 2 milliárd vakcina előteremtése (a COVAX ennyit szeretne) nem tűnik reálisnak.

    Sinopharm vakcina


    Kína egyrészt nekiállt felpörgetni a saját oltási programját. 300 millió oltóanyagot már beadtak, s a lakosság 20%-a meg lett bökve. A tervek szerint július elejéig 40, őszre pedig 70% jut erre a sorsra, s év végéig lényegében mindenkit immunizálnak. Ez, tekintve hogy Kína 1,44 milliárd ember otthona, s a legtöbb oltóanyagból két dózis kell, elég rendesen lefoglalja a hazai kapacitásokat, ráadásul tetemes fizetős megrendelést is ki kell elégíteniük.


    Az is kétséges, hogy miből lenne forrás a kínai oltóanyagok megvásárlására. A Sinopharm vakcinája 12-30 USD/dózis körül mozog, a SinoVac valamivel olcsóbb, de még az utóbbi is a többszörösébe fáj az indiai termék árához viszonyítva. Ebbe nyilvánvalóan az is belejátszik, hogy az eladó van nyeregben. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a kínai gyártók a vásárló pénztárcájához idomulnak, s az afrikaiaknak pl. kevesebbet számláznak. (A magyar árak kialakulásában pedig jó eséllyel szerepet játszott a gyanús közvetítői díjazás is.) A nagyobb tételű beszerzés valamit javíthat a COVAX alkupozícióján, de ennek limitet szab, hogy az elölt vírusos szerek gyártása az alkalmazott technológia miatt lassabb és költségesebb (vírust kell hozzá tenyészteni először).
    Bár ígéretekkel tele a padlás, eddig ténylegesen mintegy hatmilliárd dollár folyt be a program kasszájába. Kétséges, hogy a további cirka 15-20 is összejön-e (ami egy elég baráti kínai árat feltételez). És persze az is az, hogy az ázsiai óriás ténylegesen mennyi oltóanyagot lesz képes a programba becsatornázni.

    Mindenesetre most már tényleg úgy fest, Kínán áll vagy bukik az egész.

  • A kínai határviták – Tibet, Kasmír és Ladakh

    A sorozat első részének tárgya Kína délnyugati, Indiával, Pakisztánnal és a himalájai (ex)királyságokkal közös határvonala. Történelmileg és földrajzilag is két eltérő régiót ölel fel: Tibetet illetve Kasmírt és Ladakhot. Kezdjük az előzővel, bár egy ponton összekapcsolódik majd a történet.

     

    A tibeti határ

     

    A modern kori határvonalak kijelölése a gyarmati sorsú India és Tibet között a britek munkásságának eredménye. Az India által jogalapnak használt, számukra előnyös McMahon-vonalat 1914-ben alkották meg. Az akkor de facto független Tibet képviselői ratifikálták is az egyezményt, de Kína (amely de jure ekkoriban is birtokolta Tibet felett a fennhatóságot) ezt sosem ismerte, ismerhette el, már csak azért sem, mert ezzel Tibetet legitimálta volna.

     

    India és Tibet természetesnek is mondható határa a Himalája, bolygónk legmagasabb hegyvidéke. A nyolcezres csúcsokban sem szegény vidék értelemszerűen szinte teljesen lakatlan, emberi megtelepedésre jobbára nem is alkalmas. A magashegyi határvonalaknak ezért hosszú időn át nem is volt gyakorlati jelentőségük, ténylegesen egyik fél sem ellenőrizte a perifériákat.

     

    1950-re két komoly változás történt, ami alapjaiban ingatta meg az addigi viszonylagos status quo-t. Az egyik, hogy India függetlenné vált, a másik, hogy Tibet újraannektálásával – immár kommunista uralom alatt – Kína visszatért. Az addig javarészt homályosan kijelölt országhatárokat a modern kor követelményeinek megfelelően lassan elkezdték a gyakorlatba is átültetni. Kínának a Nepállal való jó viszony kulcskérdés volt (ellentételezendő az indiai befolyást). Mivel komoly viták ezen a határszakaszon eleve nem álltak fenn, így a kezdetektől a megegyezésre törekedett mindkét fél, s kisebb, kölcsönös kiigazítások mellett a 60-as évek elejére sikerült is teljes hosszában kijelölni a vonalat.

    Bhután indiai védnökség alatt állt ekkoriban, így a külügyek terén is India volt hivatott Bhután érdekeinek képviseletére. Kína minden próbálkozása ellenére csak a 90-es évektől nyílt lehetőség kétoldalú, Indiát teljesen kizáró tárgyalásokra, de a megoldást hátráltatja a Bhutánra nehezedő indiai nyomás, különösen, hogy a kínaiak által igényelt, egyik, a kínai-indiai-bhutáni hármashatár menti magaslat átengedése stratégiailag sértené India érdekeit. Bár a kis királyság hajlik a megegyezésre, s belemenni is látszott a határkorrekciókba (nagyjából hasonló nagyságú kínai területek átengedése is szerepelt az alkuban), a déli szomszéd miatt egyelőre tehetetlen.
    A harmadik monarchiával, a Nepál és Bhután közt fekvő Szikkimmel is hasonló okok miatt nem lehetett dűlőre jutni, de ezt aztán megoldotta az a tény, hogy a miniállamot 1975-ben India bekebelezte. Mivel Kína ezt az akciót egészen 2003-ig nem ismerte el (a térképeken egészen addig önálló országként szerepeltette Szikkimet), így a kérdés, legitimnek tekintett tárgyalópartner híján, le is került a napirendről.

     map_disputedterritories1.jpg

    A Kína és India közötti vitatott területek. Keleten Arunachal/Dél-Tibet, nyugaton a Ladakh részét képező Akszaj-csin

     

    A legnagyobb probléma India. Két, összesen mintegy 120000 km2-nyi terület képezi a cívódás tárgyát, ezek egyike az indiaiul Arunachalnak, míg kínaiul egyszerűen Dél-Tibetnek nevezett régió. Történelmileg zöme valóban Tibet részét képezi, de a már említett McMahon-vonaltól délre került. A többi igénytől eltérően a terület még csak nem is teljesen meddő, Tibet legtermékenyebb vidékéről van szó. Bár a gyarmati India brit vezetése volt a McMahon-vonal szellemi atyja, az indiai függetlenségig nagyjából senkit nem zavart, hogy tibeti közigazgatás székel Tawangban, Dél-Tibet központjában. 1950-re aztán India lépett az ügyben, s a tibeti adminisztráció maradékát is eltávolította a területről.

    China_India_eastern_border_88.jpg

    Arunachal/Dél-Tibet, az északnyugati sarokban megbújó Tawanggal

     

     

    A kasmíri-ladakhi határ és a kínai-indiai háború

     

    Brit India az 1800-as évek közepére annektálta Kasmírt és Ladakhot. A Kínával közös határ kijelölésére két vonalat is kidolgoztak, de gyakorlatban elfogadásra egy sem került. A Karakoram lakatlan, magashegyi részeit nem felügyelte senki, így az 50-es évek második feléig egyik oldal sem különösebben feszegette a kérdést.

     

    A vitatott határ magában hordozta egy konfliktus előszelét. 1956-ban a kínaiak főutat kezdtek el építeni Ladakh maguknak követelt, Akszaj-csin nevű, amúgy teljesen lakatlan részén, hogy lehetővé tegyék Tibet Xinjiang felőli elérését – elsősorban a hadsereg számára. Mivel elzárt, világvége hangulatú területről van szó, a kínai térképeken való, két évvel későbbi publikálásig fel sem tűnt az indiai félnek az építkezés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, diplomáciai tiltakozás indult, India követelte a kínaiak távozását.

    A Kína külügyeit ténylegesen irányító, pragmatikus miniszterelnök, Zhou Enlai a megegyezésre hajlott, felvetette, hogy India ismerje el Akszaj-csint kínai területnek, cserébe Kína lemond Dél-Tibetről. Az indiaiak nem fogadták el a javaslatot.

    A helyzeten csak rontott az 1959-es tibeti felkelés, miután a menekülő dalai lámát és kíséretét India befogadta, ráadásul egy időre Tawangban, a Kína által követelt Dél-Tibetben szállásolta el.
    A helyzetet nagyon rosszul felmérő indiai vezetés ráadásul további provokációkat is eszközölt, mindkét vitatott területre behatoltak kisebb csapatok, Dél-Tibetben még egy, a McMahon-vonaltól északra fekvő faluba is. A tiltakozások ellenére az indiaiak az előretolt állásaikban maradtak.

     

    Zhou Enlai ekkor még mindig a diplomácia nyelvén próbálkozott, kérte az indiaiakat, hogy mindkét fél vonuljon vissza 20 km-re a határtól, amire újabb elutasítás következett. Goa indiai annexiója is figyelmeztető jelként szolgált Kína számára, akárcsak a CIA tervei a tibeti gerillaháború kirobbantására.

     

    Miután az indiai betörések száma nem csökkent, 1962-ben megszületett az elhatározás az önvédelminek nevezett háború megindításának előkészítésére. A csapatoknak parancsba adták a határok védelmét.
    A kitörő kubai rakétaválság remek alkalmat adott Maóéknak az átfogó támadásra. A Nehrut aktívan támogató, az adott helyzetben erősen leterhelt Hruscsov is belement, hogy egy időre leveszi a kezét Indiáról.

     

    A kínai csapatok hetek alatt megsemmisítő vereséget mértek mindkét fronton az ellenfélre. Az indiaiaknak sem kiépített utánpótlási infrastruktúrájuk, sem hegyi hadviselésben szerzett tapasztalatuk nem volt, ellenben a Népi Felszabadító Hadseregben még javában ott voltak a koreai háború veteránjai is.

     

    Elfoglalták Akszaj-csint és Tawangot is, s teljesen kiszorították a szervezett indiai csapatokat mindkét területről. India ezután amerikai segítséget kért, akik a térségbe is küldtek egy anyahajót. Hogy az amerikaiak az erődemonstrációnál tovább is elmentek volna-e, azt már nem tudjuk meg, ugyanis másnap a kínaiak egyoldalú fegyverszünetet jelentettek be, s egyúttal deklarálták, hogy 20 km-rel visszavonják a csapataikat.

     

    A konfliktus azóta gyakorlatilag befagyott. Kína ténylegesen ellenőrzi a számára stratégiailag fontosabb Akszaj-csint és néhány, a nyugati határ mentén lévő apróbb területet (az első térképen alig látható, Akszaj-csintől délre lévő piros részek) míg India kezén van Dél-Tibet. Azóta már a határtárgyalások tizenakárhányadik fordulóján is túl vannak, eredmény egyelőre semmi. Kiszivárgó infók alapján Kína feltehetően belemenne a jelenlegi status quo elfogadásába, ha azt kiegészítenék még Tawang környékével, ami Dél-Tibetnek csak egy kis részét teszi ki. Indiai részről nehezíti a helyzetet, hogy az erős nacionalizmus és a demokrácia kombójának köszönhetően bármelyik kormányzat belebukna, ha akárcsak (a gyakorlatban mostanra egyértelműen elvesztett) Akszaj-csint átengedné a kínaiaknak.

    Kashmir_map_big.jpg

    Kasmír és Ladakh, a jelenleg kínai fennhatóság alatt álló Akszaj-csin-nel, ferde vonalakkal jelezve az 1963-as kínai-pakisztáni határegyezmény során Kínának juttatott kasmíri területek

     

     

    Indiai részről még egy vitás pont van. Az egykori gyarmati India függetlenedése után a muszlim területeken megalakult Pakisztán a gyakorlatban inkább hozzá kötődő, de hindu maharadzsa által uralt, s így Indiához csatlakozó Kasmír megszállása mellett döntött.
    A Kasmír északi részét elfoglaló Pakisztán így határossá vált Kínával, s a kettejük közt megfogalmazott határszerződés némi kasmíri (a változatosság kedvéért magashegyi és lakatlan) terület Kína számára való átengedésével járt együtt. Így, bár mostanra Kína és Pakisztán között nincs semmiféle határvita, ellenkezőleg, egymás szövetségesei (főleg India ellenében), addig India magáénak követeli Kasmír egészét, s így a pakisztáni-kínai határegyezményt sem ismeri el törvényesnek. 

    ***

    Legközelebb a (poszt)szovjet határvidék kerül szóba, benne az ugyancsak kalandos szovjet-kínai összecsapásokkal.