Miután eldőlt a maradás vagy lelépés kérdése, ideje pár szót szólni arról, miképp is megy tovább az életünk. Mielőtt ebbe belevágnék, előbb hadd foglaljam össze ala’eri tapasztalatainkat az iskolával kapcsolatban.

Mivel a statisztikák szerint új olvasók mindig akadnak, s nem is elvárható, hogy mindenki képben legyen minden előzménnyel, kezdjük az elejéről. Akinek nem mondok újat, az nyugodtan ugorja át a következő bekezdéseket.

Tavaly Wuhanban dolgoztam egy fősuliban, de sajnálatos módon ők nem tudtak újfent alkalmazni, mivel a munkavállalási szabályok szigorodtak, s ma már a provinciák nagyobbik felében követelmény, hogy azt angolt tanító tanerő vagy anyanyelvi beszélő legyen vagy angol nyelvű országban szerzett diplomával rendelkezzen. Magyar vagyok, s a tanulmányaimat is ott végeztem, így ez ki lett lőve.
Új hely után nézve bukkantam rá Ala’erre, az itteni egyetem jónak tűnt, mivel érdekelt Xinjiang, s szívesen lehúztam volna itt egy évet. Csakhogy menet közben akadt egy jól fizető céges munkám is, amit semmiképp nem szeretnék feladni, s úgy voltam vele, hogy szeptemberig eldöntöm, melyiket csinálom vagy hogy esetleg párhuzamosan a kettőt.

Ennek megfelelően el is utaztunk ide önköltségen a férjemmel még az előző, wuhani második félévem vége felé, hogy elintézzük helyben a papírmunkát, rendezzük a kínai tartózkodásomat erre az évre. Az ittenieknek bő két hónapjuk volt kitalálni vagy utánanézni, hogy pontosan milyen papírokra lesz ehhez szükségünk, amiket kivétel nélkül produkáltunk is. Megérkezvén aztán kiderült, hogy nem mindent említettek, s emiatt a férjemnek nem is tudják elintézni a papírjait. Magyarán az ő ideutaztatása tök fölösleges volt, ráadásul még azt is nekem kellett emiatt elintéznem, hogy valahogy megoldhassuk az ő idei beutazását és itteni tartózkodását.
Az már csak hab a tortán, hogy az én papírjaimat is épphogy csak sikerült elintézniük, szinte majd’ minden nap kiderült, hogy valamit rosszul csináltak, sokszor azért, mert én szóltam, holott ez nem az én munkám.

Végül azért sikerült nekik, így most szeptemberben visszaérkeztünk. A céges munka közben megbízhatónak bizonyult, így úgy voltam vele, hogy azt mindenképp csinálom tovább, s legfeljebb ezeket hagyom itt, ha nem tetszik nekik. Hogy egyáltalán visszajöttem, annak leginkább két oka volt. Az egyik, hogy tényleg szimpatikus ez a környék, s szívesen végigcsináltam volna ezt az évet, ha hagyják. A másik, hogy azért munkált bennem némi revansérzet is, s mivel itt szeptemberben hozzám kellett vágjanak három havi fizetést (a nyári két hónap és ez a mostani), úgy gondoltam, ezt semmiképp nem hagyom itt, ha már egyszer ennyit szívattak, s ennyi kiadást generáltak nekem a semmiért. Legalább ezt fizessék ki.

Így is történt, s ezek után jeleztem, hogy hamarosan el kell utaznom 9 napra (céges munka). Úgy gondolom, normális esetben ezt meg lehetett volna oldani értelmesen. Az órákat át lehet helyezni vagy ha ez nem járható megoldás, akkor a szerződés ide vágó része szerint a nem engedélyezett távollét miatt elvonást eszközölhettek volna a fizetésemből. Vagy persze ott a másik joguk is, miszerint ha nem látom el a feladatom, felbonthatják a szerződést.
Szóval, megjelentem és jeleztem az eltáv iránti igényemet, amiről természetesen hallani sem akartak. Azonnal be is fenyítettek, hogy akkor kirúgnak. Miután ezzel nem egészen érték el a kívánt hatást, azzal is jöttek gyorsan, hogy jelentik az Exit/Entry Bureau-nál, hogy megszegtem a szerződésem, s ezáltal majd nem fogok tudni többet Kínában munkát vállalni. Ehhez sok szerencsét kívántam, különös tekintettel arra, hogy mostanság nincs tervben egy ilyen állandó, hivatalos munka. Másrészt merőben meglepne, ha ezt el tudnák intézni, de egész nyugodtan tegyenek rá kísérletet.

Hamar szóba került a pénz is. Hogy most fizettek nekem három havi bért a semmiért. Hogy elmehetek, ha akarok, de akkor azt adjam vissza. Még egy napot sem dolgoztam. Hát, tényleg nem, de a beosztáshoz, órarendekhez, szünetekhez semmi közöm, úgyhogy erről igazán nem tehetek. És persze azt is megmondtam, hogy a pénzre keresztet vethetnek.
Ebből aztán óriási botrány lett, de végül eljöttünk.

Később, tegnap itt volt Alma meg egy dagadt és kifejezetten ronda nő (aki ha minden igaz, a tanszéki fejes lehetett talán), s elmondták, hogy három lehetőségem van. Ekkora már feltehetően újra átolvasták a szerződést.
Az első, hogy nem utazom el és minden szép meg jó lesz. A második, hogy elválunk szép békésen, adnak ajánlást, nem mondanak rólam semmi rosszat, s visszaadom a pénzt. A harmadik pedig, hogy nem adom vissza, de akkor majd megnézhetem magam, mert olyan véleményeket adnak rólam a hivatalnak, hogy soha nem kapok majd munkát többet.
Megkérdeztem még, hogy ebben a harmadik esetben mi a procedúra, elintézik-e az iratok érvénytelenítését magukban vagy kellek-e hozzá, de szerencsére ennyire önjáróak.

Még mindig felvetettem, hogy szerintem a lehető leghülyébb megoldást választják, mert ezzel buknak a legtöbbet. Eleve a kutya sem akar idejönni. Ha mégis, Almáék gondoskodnak róla, hogy nagy eséllyel ne sikerüljön elintézni a papírjait. Én itt vagyok és akarok is itt maradni, tanítani. Ha lelépek pár napra, arra az időre nem kell fizetést adniuk, ha nem pótolom az óráim, ha meg pótolom, akkor nem szenved senki sem kárt. 

Ezen aztán a dagadék némiképp megsértődött, s végeredményben kibújt a valódi indok is. Ha nekem ezt így megengedik, az egy nagyon káros precedenst teremtene, így inkább lenyelik az anyagi kárt, de ezt akkor sem és egyébként is, blablabla. Miután valami szövevényes logika ebben is van, ezt el kell ismernem, így annyiban igazat adtam neki, hogy ilyen módon is lehet nézni a történetet.

Beszéltünk még olyan apróságokról is, hogy a diákoknak nagyon szoros a tanrendje, ezért ha lelépek egy hétre, akkor borul minden. A nyelvi labor is nagyon be van osztva és valamiért helyettesíteni sem lehet. Arra mondjuk ma, amikor már csak négyszemközt, Almával beszéltem, utóbbi nem tudott mit mondani, hogy technikailag ez a helyzet mennyiben különbözne attól, mintha egy hétig az ágyat nyomnám betegen. Vele végül annyiban megegyeztünk, hogy csak akarat kérdése, hogy tudják-e kezelni a helyzetet.

Ma Alma azt mondta, adtam neki egy leckét. Így is felfogható persze, de a helyzetemet legalább érti. Arra már rájöttek, hogy a szerződésünk miatt nem tudnak rajtam fogást találni, s a fenyegetőzések egyike sem ér célba. Már megnyugodott, kiegyensúlyozott volt és nem kapta fel a vizet semmin. Mivel neki a valós indokot is elmondtam, személy szerint meg is ért.

Szombaton húzzuk majd el a csíkot Akszuba, onnan repülünk Urumcsiba. Férjem egy olcsó hosztelben lesz, amíg én Thaiföldön, majd visszatérve végül nem Xianningbe, hanem egyenesen Shenzhenbe megyünk. Ott is találtam elfogadható áron szállást, így ott húzzuk ki, amíg meglesz az üzleti vízumom, illetve egyúttal neki is állunk lakást keresni majd.

Ennyi a sztori.