• Egy alapdiplomával gazdagabban

    Ma hozták nyilvánosságra az utolsó szemeszter eredményét, így most már biztosra mondható, hogy lett egy Írországban szerzett alapdiplomám. A besorolásra sincs panasz, first class, vagyis a legjobb fokozat lett, ami 70 feletti átlag felett jár.

    A diplomaosztómra csak novemberben kerül majd sor, ami magyarországi tanulmányokkal a hátam mögött egy kissé fura, de mivel úgyis itt fog enni a fene egy darabig még, ez nem okoz semmilyen csúszást.

    Az edukációm szeptemberben folytatódik, a lényegesen jobb presztízsű University of Galway diákjaként, History mesterképzés keretein belül. Az szerencsére csak egy évig tart.

    Egy mérföldkő kipipálva.

  • A szemeszter egész jól indul

    Eredeti elképzeléseimmel ellentétben már csütörtökön felbukkantam az időközben egyetemmé avanzsált felsőoktatási intézményem kampuszán, így mindössze másfél hetet mulasztottam, amiből az elsőn amúgy sem történt érdemben semmi.

    Sajnos az ír tömegközlekedés ezúttal sem nagyon segítőkész, a vasúti menetrend nagyon erősen foghíjas (vissza pl. vagy fél 2-kor, vagy fél 7-kor van vonat, a kettő közt semmi, illetve az eltérő irányban is csak 11-re érek oda reggel leghamarabb), a busz valamivel jobb, de lényegesen drágább (a buszos diákkedvezmény gyakorlatilag érzékelhetetlen mértékű) és lassabb is. Ha be akarok érni 9-re, úgy férjemnek munka előtt még el kell fuvaroznia egy cirka 15 km-re fekvő városba (faluba), ahonnan már van busz, ami oda is ér és nem is másfél óra alatt teszi ezt meg.
    Ezzel együtt is örülni kell, tavaly még a vasúton sem volt érdemi diákkedvezmény, most meg már csak félárat fizetek. Hazafelé olykor hasznos lehet.

    A mostani modulok sem annyira rosszak, sőt, két darab még fogamra valónak is mondható. A 18-19. századi európai történelem az egyik, s ezen tárgy nagy előnye, hogy képben vagyok. Nagyon azért ez sem bilincsel le, de mégiscsak jobban fekszik.
    Ami viszont valóban tetszik, az az Introduction to Research nevet viselő modul, amely a negyedévben esedékes szakdolgozatra igyekszik meg felkészíteni a diákságot. Ahhoz hasonlóan egy írott projekt a feladat, de a terjedelmi követelmény lényegesen visszafogottabb, csupán 3000 szó. A tanórákon a különböző kutatási módszerek átadása a cél, illetve egy részükön személyes konzultációk lesznek, feltehetően a témavezetői működést szimulálandó. Bár a legkevésbé kedvelt oktatóm a tárgy gazdája, s emiatt nem tartok tőle, hogy kimagasló eredménnyel teljesíteném majd, nagy előnye, hogy szabad a témaválasztás, így végre valami olyannal foglalkozhatom, ami érdekel. (Ami valószínűleg a kínai népesedéspolitika gyakorlati alkalmazása lesz a nyolcvanas-kilencvenes évek vidéki Kínájában, de lehet, hogy szűkítenem kell, mert a 3000 szó meglehetősen kevés. Elképzelhető, hogy a szakdolgozat is ebből lesz majd, de addigra lehet, hogy más jobban izgalomba hoz.)

    A maradék tárgyak közt szerepel még a német, amelyet kifejezetten vártam. Továbbra sem vagyok oda ezért a nyelvért, de arról volt szó, hogy az összes németes csoporttársam váltani fog másra idén. Ezt nagyon üdítőnek találtam, mert a csoport messze leggyengébb fele kötött ki ezen a vonalon, s emiatt az órákat egyáltalán nem tartottam élvezetesnek. Tavalyi két hetes bejárásom alatt volt szerencsém egy németórához, amikor egyedül én jelentem meg, s az nagyon más volt. Tudtam kérdezni dolgokat, hogy mi miért van, amivel amúgy a többieket nem fárasztja a tanerő, s eleve, zökkenőmentesen haladtunk.
    Sajnos a leggyengébb társam valamiért úgy döntött, hogy ő továbbra is maradni akar, miközben a másik választható tágyat is felvette. Állítólag szereti a németet, bár egész eddig csak rosszat lehetett hallani tőle, s ő az, aki még másodévben, sokadig magyarázat után sem értette meg, hogy a Muttersprache nem arról szól, hogy az anyja milyen nyelveken tud beszélni. Saját bevallása szerint a tavalyi szóbeli vizsgája odáig fajult, hogy Jessica, az oktató felajánlotta neki, hogy átengedi, ha tud mondani egy német szót, ami egyébként teljesen életszerűnek tűnik.
    Mivel a németre adott jegy rendszeresen felfelé húzza az átlagom, így botorság lenne nekem is váltanom, de az órákat így még annyira sincs kedvem látogatni, mint eddig.

    Akad a félévben még egy archeológiai modul (bleee), ökológia (nagyjából ugyanezt tanultuk tavaly Natural Environment név alatt egy másik alaktól, csak magasabb szinten) és fenntartható turizmus (nem izgi, de legalább könnyű) is. Az órarend alapján minden hétköznapra jut előadás, de a péntek reggeli egy szem órán gyanúm szerint nem sokan fogják tiszteletüket tenni, én egészen biztosan nem.
    Elképzeléseim alapján kedden és csütörtökön minden héten ott leszek, míg heti rotációban hol szerdán, hol hétfőn kukkantok még be. A hétfő nem ezen a héten lesz.

    Szerencsére ez már a harmadik év, ezenkívül már csak egy, s meg is lesz az alapdiploma.

  • Egy újabb tanév vége

    A napokban kaptam meg a második évfolyamos tárgyak legutolsó, 84%-os értékelését, s ezzel egyúttal pont is került ennek az időszaknak a végére.

    Hogy idáig húzódott a dolog, annak az az oka, hogy ezúttal volt egy Work experience nevű modul is, amely, nevéhez hűen eredetileg arról szól, hogy egy öt hetes, szakmai jellegű munkavégzést kell teljesítenie a diákságnak, logikusan nyáron. Szerencsére, a pandémiás évek hatására az oktató kidolgozott egy alternatív lehetőséget is, ez egy képzeletbeli gyakorlatról szól, de ugyanúgy része a beszámoló illetve a gyakorlati helyről készített prospektus, csak épp magát a munkavégzést lehet eképpen passzolni.

    Nekem, tekintve hogy főállásban dolgoztam, eleve nem lett volna problémamentes ténylegesen megjelenni valahol. Az már csak hab a tortán, hogy a gyakorlati helyet önmagunknak kellett volna felkutatni, s az is elég könnyen belátható, hogy túl sok értelmes feladatot amúgy sem kaphattunk volna. Szakmaibb jellegű munkához nem vagyunk képzettek, az meg, hogy belépőjegyet áruljak egy múzeumban vagy értelmetlenül lődörögjek egy könyvtárban, nem igazán járult volna hozzá a leendő karrieremhez. Egyértelmű volt, hogy az alternatív megközelítést fogom választani, ahogy azt az évfolyam nagy része is tette.
    A beadandó július 20-ra volt esedékes, így a szokásos év végi eredményhirdetéskor a tárgy mellett még csak egy jelzés szerepelt a halasztásról, de a vizsgaismétlők érdemjegyeivel együtt ez is megjelenik majd a szeptemberben publikálandó végleges számvetésnél. Az oktató pedig már 21-én elküldte a nemhivatalos számokat, így vagyok már ennyire korán képben.

    A modulért kapott 84% egyúttal azt jelenti, hogy egy egészen minimális mértékben az éves átlagom is javult, kerek 79 lett az idei GPA-m. Az előző éves majdnem 81 volt, így egy kis visszalépés megfigyelhető, de ez teljesen betudható a kedvenc oktatómnak, aki ezúttal 68 ponttal honorált. Hála neki, megszületett az első 70 alatti, nem distinction értékelésem is, aminek túl sok gyakorlati jelentősége nincs, de elrontotta az eddig tökéletes sormintát. A prezentációmat egyébként kénytelen volt 74%-kal jutalmazni, de az esszék (66 és 64) illetve az apró évközi részvételi gyakorlatok (amikre tavaly mindenkinek 100%-ot adott, ha időre beadtuk őket, ezúttal nagyon nem így tett) segítségével azért sikerült minimálisan a 70 alá löknie.

    A másodéves eredmény az utolsó modul nélkül. A Work Experience nevű tárgy mellé 84-et kell képzelni.

    A tanév máskülönben nem volt vészes. A munka miatt néha elég jól feltorlódtak a beadandók, s azt sem állíthatom, hogy a tárgyak zöme elnyerte volna a tetszésem. A szak eredeti neve Heritage volt, csak néhány éve változott a némiképp megtévesztőnek mondható History and Geography-ra, de a korábbi név lényegesen jobban jellemzi, hogy miről szól. A hátralévő két év is eléggé antipatikus modulokat tartalmaz, de azért gond biztosan nem lesz velük, csak egyáltalán nem érdekelnek. Egyedül a három szemeszteren át tartó egyetemes európai történelem tűnik kevésbé fájdalmasnak, de ez van.
    Azért, ha tudom, hogy bekerülni egyáltalán nem annyira nehéz máshová sem, meg hogy itt mit tanítanak pontosan, feltehetően másik intézményt választok magamnak.

    Viszont, hogy valami jó is legyen még a végére: már csak négy munkanap választ el a főállású tanulástól. A héten egyébként sem megyünk, hétfőn pedig munkaszüneti nap lesz, így a keddtől péntekig tartó napok lesznek az utolsók. Óje!

  • A xinjiangi ügy utórezgései

    Meséltem már arról, miképpen végződött a kis kitérőnk a kínai vadnyugaton, Xinjiangban. Nem épp a legnagyobb szeretetben váltunk el, s bőven tettek róla, hogy a legkevésbé sem bánom azt, hogy nem maradtam.

     

    Már 17-én leléptem, s azóta egészen napokkal ezelőttig nem hallottam róluk semmit. Azzal tisztában voltam, hogy ha nem is túl egyszerű a procedúra, a tartózkodási engedélyemet be tudják vonni a jelenlétem, s az útlevelembe nyomott cancelled szócska nélkül is, de bíztam benne, hogy azért ez eltart egy kis ideig, különös tekintettel az egyhetes nemzeti ünnepre, amikor a hivatalok is leállnak.

    Már Ala’erben felvettem a kapcsolatot az idevágó konktakttal, hogy miképpen is oldjuk majd meg az én kínai tartózkodásom. Első körben a művelet nem lett volna túl bonyolult: útlevél, igénylés lead, pénz kifizet, s két hét múlva kezemben az éves vízum. Csakhogy, ha valami csoda folytán eközben sikerülne nekik az érvénytelenítés, úgy a fogaskerekek közé kavicsok kerülnek, s bukom a pénzt. Biztos, ami biztos alapon jött a B-terv: előbb járjunk egy keveset Hongkongban, ahol kapok egy két hónapra szóló vízumot, s majd már annak a birtokában, felesleges idegeskedés nélkül várhatom ki az éves elkészültét. Ez így is lett, meg is történt, a HK-ban kiállított vízum nálam, egyúttal ott érvénytelenítették is a sulihoz kötődő tartózkodási engedélyt.

    A kis kitérő után térjünk vissza az ala’eri intézményre. Néhány napja küldtek egy nagyon hivatalos, udvarias levelet, hogy már x napja elmentem és azóta is kétségbeesetten várnak vissza. Nem tudják, mit szeretnék, mik a terveim, de ott van a munkám, szeretnék, ha teljesíteném a kötelességem. Vagy ha mégsem akarom, akkor szóljak, s megbeszélünk valamit a szerződés felbontására.

    MI VAN?

    Kicsit figyelmesebben újra megnéztem a levelet, s észre is vettem, hogy rajtam kívül akad még három címzett, s így összeállt a kép. Alma – ígéretéhez hűen – megpróbálhatta valóban lerendezni a hiányomat a hivatalokkal, de a jelek szerint nem úgy megy ez, ahogy elképzelte. Nem tehetek róla, de első reakcióként fetrengve röhögtem vagy öt percig, mire férjemnek végül képes voltam elmondani, hogy mi van.
    Nem különösebben fűtött a vágy, hogy még ebből a bénázásból is én húzzam ki őket, így nem is reagáltam.

    Rá 2-3 napra jött egy újabb levél (miután az előzőt sms-ben a telefonomra is elküldte – kellett rá vagy 7-8 üzenet). Ugyanúgy hivatalos, szintúgy több címzett. Ebben már azért nem bírták ki, hogy ne próbáljanak befenyíteni is. Kaptam határidőt is a válaszadásra (a mai napot), meg megint felhozták a fizetést is, s még azt is, hogy ha kell, kapcsolatba lépnek a budapesti nagykövetséggel. Meg feketelistára is tesznek persze és sosem dolgozom majd, a szokásos.
    Miután kiderült, hogy az egyik címzett a korábbi ügynököm volt, hogy őt feleslegesen ne cseszegessék, jeleztem neki, hogy válaszolok majd nekik, meg tőle elnézést is kértem, hogy ezt a szappanoperát kell végigolvasnia szenvedő alanyként.

    Szép hivatalosan és udvariasan reagáltam hát, már a tartózkodási engedély érvényesítése után. Megírtam, hogy nem megyek vissza és egész nyugodtan felbonthatják a szerződést. Azért 1-2 elejtett megjegyzés nélkül én sem bírtam ki, de végig aranyos maradtam a magam módján. Azért búcsúzásként megemlítettem, hogy a magam részéről pont van az ügy végén, de ha mégsem bírnak magukkal, egészen nyugodtan zaklassák a követséget.

    Azóta már csak egy levelet kaptam. Alma még kicsit hepciáskodott, de már csak az arc miatt, s lenyugodni látszott. Ha mégsem, a spamszűrő csodákra képes.

  • A közelmúlt és a közeljövő eseményeiről

    Miután eldőlt a maradás vagy lelépés kérdése, ideje pár szót szólni arról, miképp is megy tovább az életünk. Mielőtt ebbe belevágnék, előbb hadd foglaljam össze ala’eri tapasztalatainkat az iskolával kapcsolatban.

     

    Mivel a statisztikák szerint új olvasók mindig akadnak, s nem is elvárható, hogy mindenki képben legyen minden előzménnyel, kezdjük az elejéről. Akinek nem mondok újat, az nyugodtan ugorja át a következő bekezdéseket.

     

    Tavaly Wuhanban dolgoztam egy fősuliban, de sajnálatos módon ők nem tudtak újfent alkalmazni, mivel a munkavállalási szabályok szigorodtak, s ma már a provinciák nagyobbik felében követelmény, hogy azt angolt tanító tanerő vagy anyanyelvi beszélő legyen vagy angol nyelvű országban szerzett diplomával rendelkezzen. Magyar vagyok, s a tanulmányaimat is ott végeztem, így ez ki lett lőve.
    Új hely után nézve bukkantam rá Ala’erre, az itteni egyetem jónak tűnt, mivel érdekelt Xinjiang, s szívesen lehúztam volna itt egy évet. Csakhogy menet közben akadt egy jól fizető céges munkám is, amit semmiképp nem szeretnék feladni, s úgy voltam vele, hogy szeptemberig eldöntöm, melyiket csinálom vagy hogy esetleg párhuzamosan a kettőt.

    Ennek megfelelően el is utaztunk ide önköltségen a férjemmel még az előző, wuhani második félévem vége felé, hogy elintézzük helyben a papírmunkát, rendezzük a kínai tartózkodásomat erre az évre. Az ittenieknek bő két hónapjuk volt kitalálni vagy utánanézni, hogy pontosan milyen papírokra lesz ehhez szükségünk, amiket kivétel nélkül produkáltunk is. Megérkezvén aztán kiderült, hogy nem mindent említettek, s emiatt a férjemnek nem is tudják elintézni a papírjait. Magyarán az ő ideutaztatása tök fölösleges volt, ráadásul még azt is nekem kellett emiatt elintéznem, hogy valahogy megoldhassuk az ő idei beutazását és itteni tartózkodását.
    Az már csak hab a tortán, hogy az én papírjaimat is épphogy csak sikerült elintézniük, szinte majd’ minden nap kiderült, hogy valamit rosszul csináltak, sokszor azért, mert én szóltam, holott ez nem az én munkám.

    Végül azért sikerült nekik, így most szeptemberben visszaérkeztünk. A céges munka közben megbízhatónak bizonyult, így úgy voltam vele, hogy azt mindenképp csinálom tovább, s legfeljebb ezeket hagyom itt, ha nem tetszik nekik. Hogy egyáltalán visszajöttem, annak leginkább két oka volt. Az egyik, hogy tényleg szimpatikus ez a környék, s szívesen végigcsináltam volna ezt az évet, ha hagyják. A másik, hogy azért munkált bennem némi revansérzet is, s mivel itt szeptemberben hozzám kellett vágjanak három havi fizetést (a nyári két hónap és ez a mostani), úgy gondoltam, ezt semmiképp nem hagyom itt, ha már egyszer ennyit szívattak, s ennyi kiadást generáltak nekem a semmiért. Legalább ezt fizessék ki.

     

    Így is történt, s ezek után jeleztem, hogy hamarosan el kell utaznom 9 napra (céges munka). Úgy gondolom, normális esetben ezt meg lehetett volna oldani értelmesen. Az órákat át lehet helyezni vagy ha ez nem járható megoldás, akkor a szerződés ide vágó része szerint a nem engedélyezett távollét miatt elvonást eszközölhettek volna a fizetésemből. Vagy persze ott a másik joguk is, miszerint ha nem látom el a feladatom, felbonthatják a szerződést.
    Szóval, megjelentem és jeleztem az eltáv iránti igényemet, amiről természetesen hallani sem akartak. Azonnal be is fenyítettek, hogy akkor kirúgnak. Miután ezzel nem egészen érték el a kívánt hatást, azzal is jöttek gyorsan, hogy jelentik az Exit/Entry Bureau-nál, hogy megszegtem a szerződésem, s ezáltal majd nem fogok tudni többet Kínában munkát vállalni. Ehhez sok szerencsét kívántam, különös tekintettel arra, hogy mostanság nincs tervben egy ilyen állandó, hivatalos munka. Másrészt merőben meglepne, ha ezt el tudnák intézni, de egész nyugodtan tegyenek rá kísérletet.

    Hamar szóba került a pénz is. Hogy most fizettek nekem három havi bért a semmiért. Hogy elmehetek, ha akarok, de akkor azt adjam vissza. Még egy napot sem dolgoztam. Hát, tényleg nem, de a beosztáshoz, órarendekhez, szünetekhez semmi közöm, úgyhogy erről igazán nem tehetek. És persze azt is megmondtam, hogy a pénzre keresztet vethetnek.
    Ebből aztán óriási botrány lett, de végül eljöttünk.

    Később, tegnap itt volt Alma meg egy dagadt és kifejezetten ronda nő (aki ha minden igaz, a tanszéki fejes lehetett talán), s elmondták, hogy három lehetőségem van. Ekkora már feltehetően újra átolvasták a szerződést.
    Az első, hogy nem utazom el és minden szép meg jó lesz. A második, hogy elválunk szép békésen, adnak ajánlást, nem mondanak rólam semmi rosszat, s visszaadom a pénzt. A harmadik pedig, hogy nem adom vissza, de akkor majd megnézhetem magam, mert olyan véleményeket adnak rólam a hivatalnak, hogy soha nem kapok majd munkát többet.
    Megkérdeztem még, hogy ebben a harmadik esetben mi a procedúra, elintézik-e az iratok érvénytelenítését magukban vagy kellek-e hozzá, de szerencsére ennyire önjáróak.

    Még mindig felvetettem, hogy szerintem a lehető leghülyébb megoldást választják, mert ezzel buknak a legtöbbet. Eleve a kutya sem akar idejönni. Ha mégis, Almáék gondoskodnak róla, hogy nagy eséllyel ne sikerüljön elintézni a papírjait. Én itt vagyok és akarok is itt maradni, tanítani. Ha lelépek pár napra, arra az időre nem kell fizetést adniuk, ha nem pótolom az óráim, ha meg pótolom, akkor nem szenved senki sem kárt. 

    Ezen aztán a dagadék némiképp megsértődött, s végeredményben kibújt a valódi indok is. Ha nekem ezt így megengedik, az egy nagyon káros precedenst teremtene, így inkább lenyelik az anyagi kárt, de ezt akkor sem és egyébként is, blablabla. Miután valami szövevényes logika ebben is van, ezt el kell ismernem, így annyiban igazat adtam neki, hogy ilyen módon is lehet nézni a történetet.

    Beszéltünk még olyan apróságokról is, hogy a diákoknak nagyon szoros a tanrendje, ezért ha lelépek egy hétre, akkor borul minden. A nyelvi labor is nagyon be van osztva és valamiért helyettesíteni sem lehet. Arra mondjuk ma, amikor már csak négyszemközt, Almával beszéltem, utóbbi nem tudott mit mondani, hogy technikailag ez a helyzet mennyiben különbözne attól, mintha egy hétig az ágyat nyomnám betegen. Vele végül annyiban megegyeztünk, hogy csak akarat kérdése, hogy tudják-e kezelni a helyzetet.

    Ma Alma azt mondta, adtam neki egy leckét. Így is felfogható persze, de a helyzetemet legalább érti. Arra már rájöttek, hogy a szerződésünk miatt nem tudnak rajtam fogást találni, s a fenyegetőzések egyike sem ér célba. Már megnyugodott, kiegyensúlyozott volt és nem kapta fel a vizet semmin. Mivel neki a valós indokot is elmondtam, személy szerint meg is ért.

    Szombaton húzzuk majd el a csíkot Akszuba, onnan repülünk Urumcsiba. Férjem egy olcsó hosztelben lesz, amíg én Thaiföldön, majd visszatérve végül nem Xianningbe, hanem egyenesen Shenzhenbe megyünk. Ott is találtam elfogadható áron szállást, így ott húzzuk ki, amíg meglesz az üzleti vízumom, illetve egyúttal neki is állunk lakást keresni majd.

    Ennyi a sztori. 

  • Az értekezlet is lezajlott

    Ma összehozták az éves első megbeszélést a külföldi tanarak és hozzátartozóik számára. Rendkívül unalmas volt és felesleges szócséplésből állt, amire rátett még egy lapáttal, hogy Apple is beszélt, s olyankor egy-egy mondatot is percek alatt sikerült csak összehoznia angolul.

     

    Jelen volt az idegennyelvi tanszék egy fiatal kolleginája is, aki a szakmai munkánkat hivatott egyengetni. Megkaptam az órarendet és a könyveket tőle meg elvileg napokon belül szerez azonosítót az egyetemi honlaphoz is, ahol az értékelést meg hasonló dolgokat kell majd megejteni.
    Elmondták ma is, hogy valamikor költözünk majd. Volt egy csóka a kampuszrendőrségtől is, aki olyan hasznos infókat adott, hogy szóljunk Apple-nek, ha elmegyünk Ala’erből.
    A fejtágítás után megkaptuk a fizut, én – mivel június végétől szólt a szerződésem – három havit. Szólt arról is Apple, hogy holnap megyünk Akszuba a tartózkodási engedély miatt, így elvileg az is meglesz.

     

    Közben megvannak a repjegyek is Bangkokba, innen 17-én délután indulok el és 26-a felé érek vissza. Hogy pár napig még nyugi legyen, majd pénteken közlöm az itteniekkel a hírt. Ha nagyon nem tetszik nekik, akkor 17-én a cuccokkal együtt megyünk Urumcsiba, férjemuram ott valami hotelbe, amíg vissza nem érek, majd azt követően lelépünk Shenzhenbe. Miután a fizu már megvan, a miattuk összehozott költségeket kompenzálták, így tulajdonképpen már rosszul nem jöhetünk ki belőle.
    Ez valószínűleg nem lepi meg az olvasóimat, de tényleg nem érdekel, hogy mi lesz a végkifejlet. Ami pluszt itt kapunk (az itteni fizu plusz a lakás a kéthavi kazahsztáni kiruccanással csökkentett költsége), azt keleten is meg tudom keresni mellékesként.
    Kicsit várom is a fejüket, amikor közlöm velük a híreket. Gonoszveve üzemmódban vagyok egy kicsit, de épp elég kellemetlenséget okoztak már nekem.

  • Célegyenesben

    Most már tényleg csak néhány nap választ el Kínától. Ahogy kezdenek finisbe érni az események, lassanként már akarva-akaratlanul is e körül forognak a gondolatok.

    Vár rám még egy bőröndtömés, gurigasajt- és szalámivásárlás (na meg édesítőszer is kell persze), s a lelécelés előtt még itthon is akad pár elintéznivaló.

    A jelek szerint az érkezésem (amely későre, majdnem este 10 felé lesz várható, így a wuhani éjszakázás kikerülhetetlen) utáni napon még gyorsan megejtjük a kinti orvosi hercehurcát frissiben, így arra sem lesz gond.

    Xianningben amúgy elég képlékeny a helyzet most. Egy amcsi nő jött volna a másik pozíciót betölteni, de ő menet közben valahogy elsikkadt, s ezt egészen a végére sikerült bejelentenie. Emiatt most kissé főnek a saját levükben. Elviekben találtak már helyette valakit (szintén amerikai, de férfi), csakhogy pár napja még ott tartottak, hogy az orvosi vizsgálatot készül megcsinálni, szóval nagyon sanszos, hogy időben nem fog megérkezni.

    Egyszer már szívták meg hasonlóképp: pár éve – miután már minden papírt elintéztek – a delikvens nem jelent meg Kínában. Akkor egy félévre tanár nélkül is maradtak. Remélem, most azért ez nem következik be. A szerződésemnek volt egy olyan neuralgikus pontja, hogy igény szerint valamekkora extra díjazás fejében a normál óráimon túl még rámsózhatnak párat, s bár megígérték hogy ezzel nem élnek, azért biztos ami biztos alapon ezt az opciót átjavíttattam a papíron. Ettől függetlenül azért biztos lenne felém némi nyomás, hogy segítsek, ha már így alakult a helyzet, ami azért valószínűleg kissé kellemetlen lenne.

    A fentiek miatt így azért jobban díjaznám, ha előkerülne a kolléga, azzal együtt hogy tartok is kicsit ettől a helyzettől. A blog alapján talán nem annyira jön le, de kissé antiszociális tudok lenni meg magamnak való. Fengjieben kimondottan jól viseltem, hogy nincs más külföldi, különösen hogy azért jöttem Kínába hogy kínaiak közt legyek. Ha a másik nyelvoktató nem ért kínaiul (amire azért elég jó esély van), látok rá sanszot, hogy velem próbál majd meg szocializálódni. Ez persze érthető, hisz’ mit tegyen szerencsétlen, ha mással nem tudja megértetni magát, de attól még nem kimondottan vágyom rá. Pláne ha valami debil, amit előre nem lehet tudni.
    Talán azért javítja az esélyeket, hogy mégse a nő jön. A hapsi majd becsajozik, aztán ellesz. Engem meg remélhetően békén hagy.
    Még mindig kedves és barátságos vagyok. Mint ahogy eddig is.

  • Akadályok elhárítva

    Zhao Sheng, a xianningi sulis kolléga jelezte, a hivatal végre mindent rendben talált, így egészen időben meg is vagyunk a papírmunkával.

    Még egy pár napba beletelik, mire ideér a munkavállalási engedélyem és a meghívólevelem, s azokkal még el is kell szambázzak a kínai nagykövetség konzuli osztályára, de a lényeg, hogy már nincs semmi gond.

    Ha a vízumot is beragasztják az útlevelembe, akkor onnantól már csak a repjegyet kell megvennem, na meg egy új bőröndöt, remélhetően strapabíróbb kerekekkel. A Lufthansával még sosem utaztam (kóros, hogy kapásból mindig Luftwaffét akarok írni helyette?), de gondolom nem lesz elviselhetetlen élmény. Törtem az agyam, hogy ki merjem-e jelenteni, de azt hiszem, nem hazudok, amikor azt írom, hogy ez a Frankfurt-Hongkong légiút lesz a leghosszabb egyhuzamban megtett repülés, amire eddig vállalkoztam. A Luftwaffésok csak odáig visznek, Hongkongból aztán majd a Southern China Airlines röpít el Wuhanba.

    Közben Zhao Sheng arról is írt, hogy mellékesen dolgozik egy nyelvsuliban is, s hogy amennyiben ez jogilag megoldható, hétvégente tarthatnék én is ott órákat másodállásban. Nem utasítottam el az ajánlatot persze, anyagilag valószínűleg nem járnék vele rosszul még akkor sem, ha akár csak 1-2000 yuan pluszt hozna a konyhára, de majd meglátjuk, mennyire lesz nekem ehhez kedvem.

    Meglehetősen kényelmes lettem, s kimondottan örülök, hogy kicsiket nem kell tanítanom már, a nyelvsuliban meg velük kéne vesződnöm. A megélhetésem így is biztosított, szóval rákényszerítve nem lennék, ellenben szeretem, hogy Kínában mindig van szabadidőm. Na mindegy, majd a részletek ismeretében ráérek ezt jobban átgondolni.

    A fő, hogy most már nem menekülnek meg előlem a xianningi fiatalok.
    Veve megy, s egy évig marad is. Reszkessenek.

  • Xianning

    Xianningben egy ottani egyetem meghívására jelentem meg. Ők voltak az egyikek, akik munkát ajánlottak szeptembertől, s el is ismerem, hogy komolyan gondolkodóba is estem az ajánlatukon.
    Látatlanban nem akartam dönteni, meg hívogattak folyamatosan, hogy menjek el és nézzek körül, így aztán kaptam az alkalmon, s mivel itt szünet van, eleget is tettem az invitálásnak.

    Ha ott folytatom szeptembertől, akkor az iskola angol tanszékén lesz munkám, s három szakirány tanulóival lesznek óráim. Egy részük turisztikát tanul, míg másokból leendő angoltanárok lesznek, ha elvégzik a képzést. Az intézmény más, műszaki jellegű képzésben részesülő tanulóival is lenne kéthetente egy órám, merthogy az iskola két külföldi tanárt foglalkoztat állandó jelleggel, így ezt a részét váltásban csinálnánk.

    A vegyített órákat leszámítva egyszerre max. 20 diákkal lenne órám. Találkoztam is némelyikükkel, elég izgatottak voltak, s örültek nekem. Az angoljuk jobb mint az ittenieké, de azért így is elég csapnivaló. Az midenesetre eléggé melengette a lelkemet, amikor megjegyezték, hogy a mostani tanárok nagyon öregek, s hogy milyen jó lenne, ha én kerülnék oda, mert jobban hasonlítok hozzájuk. Kérdeztem, hogy mégis milyen idős a jelenlegi két pasas. Háát, a Jack az olyan negyvenes, a másik meg harmincas. Nem is, vág közbe egy másik diák, az 28. Hát… ezek után nem kérkedtem vele, hogy idén már 33 leszek, s ha esetleg ott kötnék ki, akkor sem fogom reklámozni.:)

    A kampusz amúgy elég jó nagy darab, s mintegy tízezer diák van a suliban. Az állapotok elég vegyesek. Egyik-másik épület vadiúj és kifogástalan, míg mások, többek közt az angolos épület marhára lerobbant, amihez képest az itteni középsuli meseszép.

    A kampuszon van egy teljesen elfogadható méretű bolt, több kifőzde, ilyen-olyan boltok, s természetesen menza is, két szinten diákoknak, egyen a tanároknak. A békás ebéd ez utóbbiban került felszolgálásra.

    Maga Xianning sem annyira vészes hely. A turizmus miatt elég jó karban van (kínai viszonylatban), s méreteiből kifolyólag van ott minden, jópár bevásárlóközpont, étterem, McDonald’s, KFC, miegymás. Na meg Wuhan is csak egy órára van vonattal. A táj sík, de kicsit arrébb már akad pár hegyecske is. Ez végülis még jó is, a látvány megvan (bár Fengjiehez nem hasonlítható), de lépcsőzni nem kell annyit.

    Hogy szeptembertől mi lesz, azt még nem tudom, de majd akkor megírom, ha már újra Kínában leszek. Már ha leszek.

    S végül pár képecske a városról meg a kampuszról.

    WP 20130607 001

    WP 20130607 002

    WP 20130606 008

    WP 20130606 014

    WP 20130606 013

    WP 20130606 011

    WP 20130606 019

    WP 20130606 016

    WP 20130606 015

    WP 20130606 027

    WP 20130606 026

    WP 20130606 021

    WP 20130607 014

    WP 20130607 016