• Két hét Magyarhonban

    Szerdán tértem vissza Koboldföldére, de ahogy azt írtam az előző posztban, előzőleg bő két hetet az óhazában töltöttem el. Maga az ottlét érdekesen telt, voltunk Harkányban és Kehidakustányban fürdőben, találkoztunk rég látott barátokkal, s sikerült az ügyes-bajos hivatali dolgokat is letudni.

    Ami ezúttal egyértelműen sokkoló volt, azok a helyi árak. Abban a kvázi privilegizált helyzetben voltam az elmúlt egy évtizedben, hogy a magyarországi vizitek idején nagyjából elengedhettem az ilyen jellegű aggályaimat, s viszonylag kis figyelmet fordítottam arra, hogy miért mennyit fizetek. Ezúttal azonban egészen más volt a helyzet, erősen meg kellett fontolni, hogy mire költök, mert sajnos az árszínvonal csaknem teljesen utolérte a nyugati országokét.

    Ez természetesen nem mindenre áll. A forintgyengülés miatt a fodrásznál minden alkalommal kevesebbet fizetek, ha euróban számolok, s a szolgáltatások területén eleve van egy igen komoly eltérés, s ez valóban tetemes. Ha csak a fodrásznál maradunk, itt nagyjából a négyszeresét fizetném, s az éttermi étkezés is lényegesen barátibb kiadásokkal jár a Kárpát-medencében. A bolti árak tekintetében viszont már szinte teljesen fennáll a paritás, általánosságban nagyjából 80-90%-a lehet az árszínvonal az itteninek, lényegesen visszafogottabb bérek mellett.

    Hajam már egy évtizede nem volt ilyen hosszú

    Nehezíti persze a tisztánlátást, hogy már néhány éve elvesztettem a fonalat, s így csaknem lehetetlen megítélnem, hogy egy adott termék csak úgymond normális mértékben drága, vagy helyi viszonylatban is túlárazott, de azért még az akciózott cuccokért is elég szép pénzeket lehet otthagyni. Egy dörzsölt, tudatosan vásárló helyi háziasszony egész biztosan lényeges megtakarításokat érne el hozzám képest, de ezzel együtt is érezhetően csökkent az életszínvonal.
    Ami ellenben nem változott (egyelőre) érdemben, az a közlekedés és különösen a turisztikai célpontok belépőinek árszínvonala, így arányokat tekintve ezek sokszor már-már irreálisan olcsónak hatnak, különösen, ha ahhoz viszonyítom, hogy ugyanezekért az összegekért mit lehet beszerezni egy boltban. Az persze más kérdés, hogy ezeket lehet a legkönnyebben elengedni, ha szűkül a nadrágszíj, s megtakarítani kell.

    De hogy ne legyen ennyire negatív a kép, a kehidai termál még mindig egészen kiváló, azt hiszem, ez marad a kedvencünk. Minket elsősorban a wellnessz rész érdekel, abban pedig nagyon jók. Ugyancsak növeli a vonzalmunkat, hogy nagyon világosan el vannak különítve a különböző zónák, s gyerekek csak az első, talán családinak hívott részbe juthatnak be. Ez a szabály rendszerint másutt is fennáll, de nem mindenütt vannak fizikailag is elkülönítve ezek a helyek, s így esetenként a személyzet fellépésére van szükség, itt meg a csuklóra szíjazható chipes karperec nyitja a beléptetőkapukat, ezáltal garantáltan nem keverednek olyan helyre a lurkók, ahová nem kéne. A nyitvatartás is hosszú, 9-20-ig vannak, így aztán bőven jut idő kikapcsolódni. Apróság, de az is mellettük szól, hogy a szaunarészlegen fincsi teák vannak kirakva a közönségnek, s korlátlan mennyiségben lehet cserélgetni külön díj felszámítása nélkül a szaunalepedőket is.

    A magyar táj még mindig kellemes a szemnek. Más, mint az itteni, amely szintén egészen kiváló, de nagyon jó volt újra erdőket látni. Harkány felé tartva a feketére szenesedett napraforgótáblák és teljesen elsárgult kukoricaföldek már kevéssé voltak esztétikusak, de Zala relatíve még kevéssé sínylette meg az aszályt.

    A hazaút nem volt teljesen zökkenőmentes, cirka másfél órával később szállt fel a gép Lisztferihegyen, de ettől eltekintve minden rendben zajlott. Bár mostanra hideg lett és már fűteni kell, azért jó volt visszajönni.

  • A shenzheni ingatlanárakról

    Otthon, Magyarországon a lakásárak meglehetősen konszolidáltak. Persze ezeket kinyögni még így is elég nagy terhet jelent a lakosság egy jelentős részének, s rengetegen vannak, akiknél eleve illúzió a saját otthon. A regionális különbségek is hatalmasak: amíg egy munkalehetőségekkel nem nagyon kecsegtető ötvenezres, zalai városban már akár 4-5 millióért is megkapni egy-egy átlagos méretű és állapotú panellakást, addig a fővárosban ennek négy-ötszöröse minimum a hasonló kategóriájú otthon. És ez csak a piac alsó szegmense.

     

    Mivel Kína óriási, Európa méretű ország, értelemszerűen még nagyobbak az egyes területek közötti különbségek. Apróbb településeken és kevésbé fejlett régiókban a piac itt is igazodik a kereslethez, de még ezeken a területeken sem kis beruházás a lakásvásárlás. A belső országrész nagyobb városaiban való letelepedés már egy fokkal nagyobb tőkét igényel, de még olyan helyeken is, mint Wuhan, Chengdu vagy Chongqing némi szerencsével ki lehet fogni a budapestihez hasonló árakat – ez persze nagyban függ a lokációtól.

     

    No és persze ott a nagy négyes, az ország legdrágább, legfejlettebb városai: a főváros Peking, a legnagyobb kínai város, Shanghai, Dél hagyományos központja, Kanton és persze mostani lakóhelyem, a semmiből harminc év alatt kinőtt, Hongkong melletti Shenzhen. Ez utóbbi ráadásul még ezeken belül is kifejezetten drága lett, a szomszédos, előbb említett Kantonhoz képest az átlagárak háromszorosra híztak, de még a másik kettőt is megelőzték cirka 10%-kal (- igaz, cserébe Shanghaiban és Pekingben a bérlés drágább).

     

    S hogy errefelé mit kérnek egy ingatlanért? Elképesztő összegeket. A piac legalját természetesen a külső, távoli városrészek jelentik, mint például Longgang. vagy a még távolabbi Dapeng, bár ez utóbbinál a környezet jobb állapota és a tengerpart közelsége árnövelő hatású is, szóval csak egyes részeire igaz, hogy olcsó. Na, de mit is takar ez az olcsóság? Egyes kevésbé menő helyszíneken akár már 40000 yuan (1,7 millió forint) alatt is számolhatunk négyzetméterenként, így esetenként már 70-80 millió forintnyi helyi pénzért is tulajdonosokká válhatunk.

    A még mindig nem a legjobb helyen lévő Luohu városrészben már olyan 200 millió környékén érdemes elkezdeni a tervezést, míg a központban ez már csak hatalmas mázlival jöhet össze, de akadnak egymilliárd forint feletti lakások is. Azt hozzá kell tennem, hogy a fenti összegek kivétel nélkül lakótelepi házakban kialakított lakásokra vonatkoznak, nem óriási családi házat kell elképzelni kerttel a hegyekben. A villák világa már egy másik történet, kizárólag az elit számára.

     

     

    _20170516_180402.jpg
    Néhány új ingatlan Futianben az egyik ingatlanos appon, egész szép árakkal

     

     

    Az, hogy az árak idáig jutottak, jelentős mértékben egy ingatlanpiaci lufi eredménye is. Korábban elsősorban befektetési célokkal vásárolták meg – a még bő évtizede is ötöd-tizedennyiért árult kégliket, de mostanra már elsősorban a tényleges használat dominál. Shenzhen fejlődik, s kínai viszonylatban gazdag. A helyiek átlagos jövedelme nettó 8500 yuan körül van, ami persze egy merőben torz statisztikai adat, ugyanúgy beleértendőek a 3-5000 yuant kereső átlagemberek és a számot magasba emelő üzleti világ. 

     

     

    _20170516_180544.jpg

     

    Használt shenzheni lakások, a 万 tízezret jelent, tehát a 280万 majdnem hárommillió yuant.

     

    Annyi biztos, hogy mostanság Shenzhenben lakást venni nem egyszerű teljesítmény. A helyhiány miatt még ennél is drágább törpéktől – Hongkong, Szingapúr és a világelső Monaco – eltekintve csak Genf és London drágább, Párizzsal nagyjából fej-fej mellett állnak.
    A fentiek ismeretében talán nem meglepő, hogy az épülő, a delta túloldalán fekvő Zhongshan felé vezető új híd hírére tömegesen kezdtek el a helyiek zhongshani – ugyancsak nem olcsó, de Shenzhennél nagyságrendekkel olcsóbb – lakásokat venni.

  • Borneó – mennyi az annyi?

    A borneói kiruccanást veséző posztok utolsó képviselőjeként még hátra van az anyagi oldal. Nem elhanyagolható, s a gyakorlatias olvasókat biztosan érdekli is. Engem érdekelne.

     

    Repülés

     

    Kezdjük az elején. A legnagyobb tétel, az efféle egzotikus helyszíneknél mindig, a célterületre való eljutás volt. Az AirAsia, bár a többi fapadoshoz hasonlóan nem a túlságosan utasbarát hozzáállásáról híres, árakban valóban versenyképes, errefelé gyakorlatilag verhetetlen.
    Az időben történő foglalás azért nem hátrány, így alakult, hogy novemberben sikerült lőnöm jegyeket két irányban összesen fejenként ezer kínai pénzért (a yuan mostanság cirka 45 forintot ér). Miután a nyaralásos szappanopera részeként első körben nem szálltunk fel, kénytelen voltam odafelé újra jegyeket venni, ezúttal egy irányban fejenként ezer pénzért. Tekintve, hogy néhány nappal indulás előtt vettem ezeket, még így is egész vállalható az ár. Összesen így 2000 yuanbe fájt a repjegy egy fő részére, de ideális esetben feleennyi lett volna.

     

    Szállás

     

    Kota Kinabalu ezen a téren olcsó, de Kelet-Malajzia általában véve sem drága. KK-ban a szállásunk egy éjszakára 45 ringgitbe, cirka 3000 forintba került, ezért egy kétszemélyes, ventilátoros szobát mértek. KK-ban nem láttam a miénknél olcsóbb helyet (ettől még lehet, hogy akad), de a többi hostelben sem igen mentek 60 ringgit fölé. Aki elvan a hálótermi elhelyezéssel (ekkor ugyebár vadidegenekkel kell egy légtérben aludni), ugyanez már napi 25 ringgitért kivitelezhető, de mint látható, két ember már anyagilag is jobban jár a saját szobával. Ez utóbbiból elvétve szoktak előfordulni egyágyasok, úgyhogy a magányos utazó, ha nem bírja a hálótermes verziót, kifizetheti a kétszemélyes szobát önmagának is.

    A kirándulás első verziója szerint elhagytuk volna KK-t, megszálltunk volna Kudatban, Sandakanban, Miriben és Kuchingban is, 60 ringgit fölé sehol nem kúszott volna a szobaár. (Brunei ellenben drága, nincsenek hostelek, s a legolcsóbb hotelekben is kb. 18000 forintért adják a kétszemélyes elhelyezést.)

    15 éjjel szálltunk meg a helyünkön, ez így szintén nagyjából ezer yuant kóstált, fejenként 500-at.

     

     

    Étkezés, vásárlás

     

    KK-ban enni nem drága. 10 ringgit körüli összegekért már vállalható ételeket kapni, s Kínával ellentétben akad európai kenyér, felvágottak, s olcsóbbak a tejtermékek is. A hostelünk külön pénz felszámítása nélkül reggelit is kínált, amit azért természetesen nagyon alapszinten kell elképzelni. Pirítós, lekvár és vaj formájában, önkiszolgáló rendszerben, de teafilterek és porkávé is akadtak.
    Az (alkoholmentes) italok is olcsóak. Mangólevet utcai árusoknál mindenütt kapni, pohármérettől függően 1 illetve 2 ringgitért, a kisebbik is legalább negyed liter. A nagy palackos víz 2 ringgit alatt megy, s a szénsavas üdítők is lényegesen olcsóbbak, mint otthon. Ez utóbbiakra ugyanakkor nem feltétlenül lesz akkora a kereslet. Bár a törzsolvasók már tudhatják, hogy milyen szinten kólafüggő vagyok, most odakinn talán ha 4 alkalommal vettem, de a klímára való tekintettel sokkal jobban csúszott a víz. (Amúgy kapni zérós kólát, másfél literes is van belőle.)

    Az alkohol nem olcsó, de ez valószínűleg összefügg azzal, hogy Malajzia lakóinak többsége muszlim.

    Szó, mi szó, két emberre napi 50 ringgitből gond nélkül ki lehet hozni az evést-ivást, amennyiben nem akarunk mindenáron gyorsétteremben enni vagy alkoholizálni.
    Utóbbit nem tettük, de a Whopper csábításának legalább öt nap nem tudtam ellenállni, szóval ennél többet költöttünk.

    A boltokban sok dolgot kapni, amit Kínában nem. Ha Európából indulunk útnak, ezek nem feltétlenül hozzák lázba az embert, mert még nincs rájuk kiéhezve, de minket kísértettek. A kínai árak harmadáért mért tej és csokis gabonapehely, az egészen tűrhető áru felvágottak, a normális ízű kenyerek képezték a reggeli vagy esti étkezésünket jópár napon át. 
    Az olajos halak szerelmeseinek is csak ajánlani tudom Malajziát. Bő 15 éve még szorgalmasan ettem őket odahaza is, de a mostani árat nem vagyok hajlandó kifizetni értük. Kínában valamivel olcsóbbak, de itt sem igazán. Malajziában ezzel ellentétben még 3 ringgit alatt kapni cirka 20 dekás paradicsomos szardíniát, s van fél kilós is 4,5 ringgitért. Az amúgy nem annyira halfogyasztó lényem az effajta csemegét nagyon imádja, így aztán dőzsöltünk belőle bőszen. 

    Összességében kijelenthető, hogy észszerűen gazdálkodó üzemmódban a mindennapi költekezés fejenként 30 ringgitből kihozható, 50-ből pedig már nem okvetlenül szükséges dolgokra is futja.
    Mi, a számításaink alapján (ezt csak azután voltam képes meghatározni, hogy minden egyebet kivontam az összesen elköltött pénzből) kb. 725 ringgitet, nagyjából 1100 yuant költöttünk ilyen célra, ketten. 

     

     

    Turistáskodás, programok

     

    Na, ez az a pont, ahol Sabah-ban a leghúzósabb, s nem is annyira olcsó a lét. A tömegközlekedés olcsó, így ami elérhető így, azt könnyű megközelíteni, ami nem, ott meg mélyen a zsebbe kell nyúlni.
    További nehezítés, hogy ahol engedélyt vagy belépőt kell vásárolni, ott szinte garantált, hogy külföldiként mindent minimum dupla áron kell megvenni.

    Gond az is, hogy a legjobb helyek zöme csak szervezett keretek között látogatható. Nincs tiltás, csak egyszerűen nincs más lehetőség. Képtelenség megközelíteni, egyénileg nem kivitelezhető.
    Ezek a programok sem annyira vészesek árban, de mindenképp többe kerülnek, mint Délkelet-Ázsia népszerűbb részein. Ezekhez képest Sabah-ban turistáskodni egyértelműen drága.

    Mi nem hagytuk el KK-t, mert az összes érdemesebb ilyen jellegű program több napos távollétet igényelt volna, ami a cuccunk és a szállásunk birtokában nem lett volna racionális választás. Az eredeti program szerint meglátogatott helyek kivétel nélkül könnyen elérhetőek lettek volna, úgyhogy azért még ki lehet fogni jó dolgokat gazdaságosan is. A sepiloki orángután-rezervátum közelében megáll az összes KK és Sandakan közti busz, s onnan vagy egy kisebb séta, vagy taxi, vagy stoppolás.
    A Semporna közeli, elsőrangú merülést biztosító szigetekre is járnak hajók Sempornából, ezek sem horrorisztikus összegekért szállítanak.
    A Mt. Kinabalu megmászása ugyanakkor mindenképp húzós anyagilag. Fizetni kell az engedélyért, fizetni kell a kötelező kísérőknek, tényleg csak annak éri meg, aki nagyon odavan az ilyesmiért.

    A dzsungeltúrák, élővilág-lesek, hagyományos falulátogatások is borsosak, s ezeket gyakorlatilag lehetetlen egyénileg megoldani, nincs más lehetőség, csak befizetni egy programra.
    Aki beéri a másodlagos, vagyis emberi behatástól nem teljesen mentes esőerdőkkel, az azért ennél olcsóbban is megoldhatja. A környező szigeteken rendszerint erdők nőnek, s még KK mellett is találni ilyen félig-meddig naturális helyeket.

    Klasszikus turistáskodással összefüggő költségeink összesen kb. 600 ringgit körül voltak, de mint írtam, KK környékénél nem mentünk messzebb.

     

    Összesítés

     

    Összesen 2000 ringgitet vettünk fel két különböző alkalommal az ATM-ből, ebből fizettük a szállást is, így összesen, kettőnknek a 15 nap mindennel együtt kb. 5000  6000 yuanbe került. Az repjegyes résznél részletezett okok miatt ez lehetne 4000 5000 is. Fejenként 2000-2500 2500-3000 pénzért szerintem egyáltalán nem volt rossz üzlet.

     

    UPDATE:

     

    Valamiért a matek nem ment, amikor ezt összeadtam. A felvett 2000 maláj ringgitet is kétezerrel adtam hozzá, noha az kb. 3000 yuan. Szóval a végösszeg +1000 kínai pénz. Hülyevevés címke úgyis régen volt már.

  • Amiért jobb lenne örökre Kínában maradni 6. (?) – Árstabilitás

    A Kínában élt élet elsőre talán egyik legszokatlanabb aspektusa az alacsony infláció. Ebben vastagon benne van a kormányzat keze is, elvégre a fő szempont a népek nyugton tartása. Elszabaduló árak mellett az meg kissé problematikus.

    Az elmúlt évtizedben előfordultak aggasztóbb helyzetek, amikor a lakosság drágulással volt kénytelen szembenézni, s ez járt is elégedetlenségekkel. 

    Kína azért szerencsére jobbára piaci alapon működik, így hatósági árak sincsenek már elég régóta. A közvetett beavatkozások hatása azért jól érezhető, na meg a lakosság árérzékenysége is.

    A helyzet ugyanis az, hogy mióta két éve itt vagyok, minden általam vásárolt termék ugyanannyiba kerül. Nem csak hozzávetőlegesen, hanem szó szerint. A szezonális vagy súlyra árult termékek, húsok, zöldségek-gyümölcsök esetében vannak eltérések, krumplit például 1 és 3 yuan között láttam már, de a többi cucc gyakorlatilag stabilan őrzi az értékét.

    A fogyasztói kosaram nem terjed ki mindenre, így természetesen lehetséges, hogy más cikkekre ez nem igaz maradéktalanul, de az általam vásárolt dolgokra igen. 
    Furcsa ma már visszagondolni a 3.60-as kenyérre, de egy teljes generáció emlékébe vésődött be odahaza. Én itt az 5.0-ás cigire, a 2.8-as kólára vagy az 5.5-ös joghurtra számíthatok állandó jelleggel. Az otthoni folyamatos drágulás után ezt azért emészteni kell, de valóban van benne valami megnyugtató.

    Így igazából a leggyakrabban beszerzett cuccok árait már fejből tudom. Áruházanként eltérnek természetesen, a nagyboltok itt is olcsóbbak, mint a kis üzletek.

    Ezek a stabil értékek így elég jól tervezhetővé teszik a kiadásokat, pontosan lehet előre kalkulálni. Kicsit furcsa, de megszokható. Nem hiányzik a hazamenetel ebből a szempontból sem.

  • Délkelet-Ázsia: Anyagiak

    Általában mindenkit érdekel, csak vagyunk annyira udvariasak, hogy nem kérdezünk, de íme, lássuk a kirándulás költségvonzatát. Nem volt kevés, de lehetett volna sokkal több is, s ahhoz képest, hogy merre jártam, szerintem rendben volt.

    KÖZLEKEDÉS

    A legégetőbb tétel a repülőjegy. Ezzel nagyon nagy szerencsém volt, mert sikerült időben foglalni, s így kimondottan kedvező árakat kifogni. Hongkongból a Jetstarral repültem Szingapúrba, ez az út mindennel együtt kb. 700 yuanbe került (kézipoggyásszal, ételt nem kérve, tehát a legfapadosabb módon).

    A visszaút az Air Asiaval zajlott. Bangkok és Wuhan közt mindössze 500 yuan volt az ár.

    Ezek mind akciós repjegyek voltak, a normál árak ezen a viszonylaton kb. 2000 yuan körül vannak egy irányban.

    Az alvós vonat Xianning és Shenzhen közt 220 yuan volt, Krabiból Bangkokig pedig 650 baht, vagyis kb. 130 yuan volt a busz.

    A közlekedési kiadások alá sorolandó még a többi buszozás, taxizás, helyi közlekedés (a Krabi környéki hajózást nem számolom ide, az inkább szórakozás), ezek összesen mintegy további 400 yuannyi pénzbe kerültek. Ez összeadva majdnem 2000 yuan.

    SZÁLLÁS

    Szingapúrban két éjszakát szálltam meg, összesen 160 yuanért, Melakkában ugyanennyi volt. George Townban közel 180 yuant fizettem egy éjszakáért, majd Krabiban, Thaiföldön, összesen 11 napnyi vendégéjszaka került 750-be. Összesítve: 1250 kínai pénz.

    EGYÉB KIADÁSOK, KÖLTENIVALÓ

    Hongkong drágább mint Kína, de ki lehet fogni olcsóbb helyeket, ahol ahol 30 yuanből jól lehet lakni. Hosszabb távú tartózkodás esetén fogalmam sincs, mi mennyibe kerül. Vettem még itt egy átalakítót is, 10 hongkongi dollárért, bár nem a megfelelő kimenete volt, mint kiderült. Okosan költekezve valószínűleg elviselhető anyagilag is a hely.

    Szingapúrban ki lehet fogni olcsón is szállást, s a tömegközlekedés használatával sokat lehet spórolni. A szolgáltatások drágák, enni leginkább olcsó helyeken érdemes, mint például Chinatownban az utcán, vagy bármelyik Mekiben. Ez utóbbi nem drágább, mint otthon, ellenben érezhetően finomabb.
    100 szingapúri dollárom volt, 30 körül maradt is, úgy, hogy a reptéri tranzit 9 dollár volt, s Szingapúrban pótoltam a repülőgépre fel nem vihető aerosolokat is.

    Malajziában az étkezés nagyon olcsó, ellenben finom. Az indiai kínálat mindenképp. A nagyáruházakban mindenféle nyugati cuccot is kapni: sajtok, normális kenyerek, margarin, tejtermékek nagy mennyiségben. A kínainál jóval olcsóbban. Melakkában vettem egy usb-s wifikütyüt is, mert a laptopé nagyon megadta magát. Kiválóan működik, erősebben veszi a jeleket, mint a telefon, s mindössze kb. 1200 forintnyi ringgitbe fájt.
    Ami kimondottan drága, az a taxi, érdemes elkerülni, ha lehet.

    Ezer yuant váltottam át ringgitre, 200 feletti összeg maradt belőle. Malajziában 4 napot voltam, a melakkai szállást már előre kifizettem, a közlekedés és a penangi szállás meg a határra való eljutás ebből zajlott.

    Thaiföldön töltöttem a legtöbb időt, s itt volt a legtöbb kiadásom is. Napra vetítve persze kevesebb, mint másutt, mert itt már nem utazgattam, egy helyben voltam. A szállással együtt napi ezer bahtból (200 yuan) nagyon kényelmesen ki lehetett jönni: 1-1 étkezés 100 baht vagy az alatt zajlott, nagy ritkán volt 150. Voltam thai masszázson is, ott egy kétórás programért fizettem 400 bahtot. Az ezer baht átlagnak bőven jó napokra bontva, úgy is áll, hogy belefér az elefántos túra 700-ért, vagy a szigetes kirándulás 400-ért, vagy épp a bangkoki busz 650-ért. 

    Összesen a teljes nyaralás – mindennel együtt – kevesebb mint 5000 yuanből kijött, s párosan még olcsóbb lehetett volna, mert mindenütt kétágyas szobám volt (egyágyasokat nem szeretnek tartani), ezáltal a szállásköltség simán felezhető lett volna. Majdnem 3 hét trópusi melegért nekem megérte.

     

  • Pénz, árak, értékek

    Röviden volt már szó róla, hogy Kína, s ezen belül Fengjie különösen, mennyire olcsó. Nem csak abból a szempontból, hogy odahaza mihez szokik hozzá az ember, de még az itteni bérek mellett is számtalan olyan dolgot megengedhet magának szinte bárki, amit otthon nem vagy csak ritkán.

    Az étkezés tekintetében nagyságrendekkel kellemesebb viszonyok uralkodnak ideát. Az alapanyagok is olcsóbbak. Egy tojás ára kb. 20 forintnyi yuant kóstál, egy kiló krumpli cirka 60 forint, s még sorolhatnám. A zöldségek ára egészen nevetségesen alacsony. A húsfélék esetében már nincs ekkora különbség, de még így is kevesebb úgy egyharmaddal annál, mint ami a kiutazásom idején előfordult odahaza. (Hallok híreket, hogy azóta otthon rendesen felment majdnem mindennek az ára, szóval könnyen lehet, hogy ez az arány már nem áll.)

    Az igazán brutális eltérések azonban a készételek tekintetében jelentkeznek. Míg odahaza elég durva árréssel dolgoznak, itt – részben az alacsonyabb munkabérek miatt is – egyáltalán nem drága kifőzdében vagy nem kacsalábon forgó étteremben enni. Ha eltekintünk attól a nem mindenki számára hozzáférhető opciótól, hogy itt a kantinban akár 4-5 yuanból degeszre tömheti magát az ember, a kifőzdékben ugyanez elérhető 5-6 yuanért vagy az egyik itteni, teljesen vállalható színvonalú, forgóasztalos étteremben 10-15-ért. A degeszre tömődésnek semmi akadálya, mert rizst annyit adnak, amennyi csak szükséges lehet. Ha nem elég, hoznak még, s ez nem feláras.

    A nem kajával összefüggő szolgáltatások ára is roppant barátságos. A telefonálás röhejesen olcsó, a bankolás majdhogynem ingyenes, a taxisok még akkor sem kérnek többet 15 yuannél, ha Fengjie másik végére fuvaroznak egy óra alatt.

    Olcsóbbak a műszaki cikkek is, s nem csak a gagyi koppintások, de a színvonalas termékek is. A hétköznapi használat során szükséges fogyóeszközök ára se közelíti a hazait, egy 3 kg-os (teljesen jó) mosópor 4.5 pénz.

    Mialatt érzem, hogy sokkal könnyebben kijövök, azért tapasztaltam magamon a változást is. Eleinte mindent átszámoltam forintba, s nagyjából ez alapján alkottam értékítéletet. Ezt már jó ideje nem teszem, yuanben kalkulálok, s már főleg az alapján érzek egy árat jónak vagy kevésbé jónak (függetlenül attól, hogy otthonról nézve szinte minden nagyon kevés pénzbe kerül), hogy más termékek értékéhez képest milyenek az arányok.

    Ez nem tudatos folyamat, s néha észre is veszem magam. Olyankor magamban kuncogok egyet, hogy 1-2 vagy épp fél yuanen húzom a számat. Kissé megmosolyogtató, de talán természetes, hogy idomul az ember.

    Komolyan tartok tőle, hogy nyáron az agyvérzés fog kerülgetni, ha bevásárolni megyek Budapesten. Kicsit olyan lesz, mint Magyarországról nyugatra menni. Valahogy akkor sem igazán volt meg soha a komfortérzetem, ha máskülönben megtehettem, hogy kifizessek egy fél literes kóláért 2 eurót. Hát, most kis hazánkban érhet majd hasonló sokk.

    A kínaiak pénzhez való hozzáállása is kissé szokatlan lehet elsőre. Spórolnak, természetesen, amire minden okuk meg is van, meg magánvéleményem szerint jól is teszik. De mialatt nyugaton a pénz erősen tabutéma, itt minden különösebb feszélyezettség nélkül rákérdeznek bárki fizetésére, s maguk is gond nélkül beszámolnak a sajátjukról. Ahogy azt is elmondják, mi mennyibe került, illetve őket is érdekli, hogy miért mennyit fizettem. Nem a nagyképűség miatt vagy hogy lefikázzanak, egyszerűen nem tartozik az udvariassági szokások közé a téma nem feszegetése.