• Két hét Magyarhonban

    Szerdán tértem vissza Koboldföldére, de ahogy azt írtam az előző posztban, előzőleg bő két hetet az óhazában töltöttem el. Maga az ottlét érdekesen telt, voltunk Harkányban és Kehidakustányban fürdőben, találkoztunk rég látott barátokkal, s sikerült az ügyes-bajos hivatali dolgokat is letudni.

    Ami ezúttal egyértelműen sokkoló volt, azok a helyi árak. Abban a kvázi privilegizált helyzetben voltam az elmúlt egy évtizedben, hogy a magyarországi vizitek idején nagyjából elengedhettem az ilyen jellegű aggályaimat, s viszonylag kis figyelmet fordítottam arra, hogy miért mennyit fizetek. Ezúttal azonban egészen más volt a helyzet, erősen meg kellett fontolni, hogy mire költök, mert sajnos az árszínvonal csaknem teljesen utolérte a nyugati országokét.

    Ez természetesen nem mindenre áll. A forintgyengülés miatt a fodrásznál minden alkalommal kevesebbet fizetek, ha euróban számolok, s a szolgáltatások területén eleve van egy igen komoly eltérés, s ez valóban tetemes. Ha csak a fodrásznál maradunk, itt nagyjából a négyszeresét fizetném, s az éttermi étkezés is lényegesen barátibb kiadásokkal jár a Kárpát-medencében. A bolti árak tekintetében viszont már szinte teljesen fennáll a paritás, általánosságban nagyjából 80-90%-a lehet az árszínvonal az itteninek, lényegesen visszafogottabb bérek mellett.

    Hajam már egy évtizede nem volt ilyen hosszú

    Nehezíti persze a tisztánlátást, hogy már néhány éve elvesztettem a fonalat, s így csaknem lehetetlen megítélnem, hogy egy adott termék csak úgymond normális mértékben drága, vagy helyi viszonylatban is túlárazott, de azért még az akciózott cuccokért is elég szép pénzeket lehet otthagyni. Egy dörzsölt, tudatosan vásárló helyi háziasszony egész biztosan lényeges megtakarításokat érne el hozzám képest, de ezzel együtt is érezhetően csökkent az életszínvonal.
    Ami ellenben nem változott (egyelőre) érdemben, az a közlekedés és különösen a turisztikai célpontok belépőinek árszínvonala, így arányokat tekintve ezek sokszor már-már irreálisan olcsónak hatnak, különösen, ha ahhoz viszonyítom, hogy ugyanezekért az összegekért mit lehet beszerezni egy boltban. Az persze más kérdés, hogy ezeket lehet a legkönnyebben elengedni, ha szűkül a nadrágszíj, s megtakarítani kell.

    De hogy ne legyen ennyire negatív a kép, a kehidai termál még mindig egészen kiváló, azt hiszem, ez marad a kedvencünk. Minket elsősorban a wellnessz rész érdekel, abban pedig nagyon jók. Ugyancsak növeli a vonzalmunkat, hogy nagyon világosan el vannak különítve a különböző zónák, s gyerekek csak az első, talán családinak hívott részbe juthatnak be. Ez a szabály rendszerint másutt is fennáll, de nem mindenütt vannak fizikailag is elkülönítve ezek a helyek, s így esetenként a személyzet fellépésére van szükség, itt meg a csuklóra szíjazható chipes karperec nyitja a beléptetőkapukat, ezáltal garantáltan nem keverednek olyan helyre a lurkók, ahová nem kéne. A nyitvatartás is hosszú, 9-20-ig vannak, így aztán bőven jut idő kikapcsolódni. Apróság, de az is mellettük szól, hogy a szaunarészlegen fincsi teák vannak kirakva a közönségnek, s korlátlan mennyiségben lehet cserélgetni külön díj felszámítása nélkül a szaunalepedőket is.

    A magyar táj még mindig kellemes a szemnek. Más, mint az itteni, amely szintén egészen kiváló, de nagyon jó volt újra erdőket látni. Harkány felé tartva a feketére szenesedett napraforgótáblák és teljesen elsárgult kukoricaföldek már kevéssé voltak esztétikusak, de Zala relatíve még kevéssé sínylette meg az aszályt.

    A hazaút nem volt teljesen zökkenőmentes, cirka másfél órával később szállt fel a gép Lisztferihegyen, de ettől eltekintve minden rendben zajlott. Bár mostanra hideg lett és már fűteni kell, azért jó volt visszajönni.