Csapongó bejegyzés a magyarországi hetekről

Szeptember közepén elindultunk az Óhazába, és én, némi előre nem várt ügyintézési bonyodalmak miatt, egy kicsit több mint egy hónapig maradtam végül. A relatíve hosszúra nyúlt tartózkodás lehetővé tette, hogy némiképp nagyobb rálátásom nyíljon az ottani helyzetre, ami valamelyest túlnyúlik a villámlátogatások pillanatfelvételhez hasonlítható tapasztalatán.

Nos, mondjuk úgy, hogy nem voltam különösebben elbűvölve. Ez volt az első alkalom, amikor valóban úgy éreztem, rohad szét az ország, különös tekintettel a tömegközlekedésre.
A MÁV és a volánok zseniális összevonása miatt szülővárosomba immár buszok szinte egyáltalán nem járnak a fővárosból, így vasúton kellett hazaérni. Én alapvetően vasútbarát vagyok. Hogy ezt a viszonylatot szívesebben teszem meg busszal, az kizárólag abból fakad, hogy az utóbbi egy órával hamarabb megvan és különösebb meglepetésekre sem kell számítani út közben. Mivel ezt nem csak én érezhettem így, az egyesülés előtt szinte a teljes közönség busszal járt, a busztársaság egyik legsikeresebb viszonylatát eredményezve, ami még veszteséget sem termelt.

A párhuzamosságok felszámolása ürügyén most gyakorlatilag csak vonat van, így hát azzal mentünk. Immár ezen a viszonylaton is csak annyiból áll az IC, hogy a szinte mindenhol megálló vonaton van egy kulturáltabban kinéző kocsi erre a célra, de amúgy eljutási idő tekintetében semmi eltérés a járat többi részét képező közönséges kocsikhoz képest. Mi egy ilyennel mentünk, nem a feláras osztályon. Odafelé még nem is késtünk, csak negyed órát.
Férjem hazafelé ugyancsak vonattal indult el a főváros felé. Az első cirka 50 km-en egy pályahiba miatt pótlóbusz járt. Egy másik vonalról a városba tartó járat szintén busszal érkezett meg, egy ettől független probléma miatt.
Férjeméknek két pótlóbusz állt a rendelkezésére, ezek közül az egyik, autópályán közlekedő busz volt csak alkalmas arra, hogy elérje a vonatot két állomással arrébb, a másik, gyakorlatilag töküres busz arra szolgált, hogy érintse az egyetlen közbülső megállót. Valószínűleg gazdaságosabb ezt így kezelni, mint rendesen karbantartani a vasúttársaság infrastruktúráját. Kis színes adalékként még el kell mondjam, hogy a város vasútállomásán rendesen laminált, láthatóan tartós használatra szánt tábla jelzi a pótlóbuszok indulási helyét, annak ellenére, hogy menetrend szerint nincs érvényben vonatpótlás.
Én szerencsére pótlóbusz nélkül értem a fővárosba, és az még csak nem is késett meglepő módon. Igaz, aznap a győri fővonal omlott csak össze, de az ezt a régiót szerencsére nem érintette.

A bolti árak sem nagyon nyűgöztek le. Most már tényleg nincs érdemi eltérés az itteniekhez képest, sőt, bőven láttam olyan terméket, ami Írországban olcsóbb. Az tény, hogy itt a legtöbb élelmiszer áfája 0% és tudtommal különadó sem sújtja az áruházakat, de ez végfogyasztóként a legkevésbé sem érdekel.
Nagy örömömre most már majdnem mindent el lehet intézni készpénzhasználat nélkül, ami annak kapcsán különösen üdvözítő, hogy nem magyar bankkártya tulajdonosaként tranzakciónként cirka 2000 Ft díjat számolnak fel nagyjából 360 forintos euróátváltási árfolyam mellett. Gondolom, ez sem teljesen független a bankrendszert érintő szektorális különadóktól.
Szerencsére épült egy aréna, talán három és fél éve adták át, hogy legalább a közhangulat megfelelő legyen. Igaz, az év 90%-ában kong az ürességtől, de legalább fenn kell tartani a városi büdzséből.

Az egészségügy is jól muzsikál helyben. Barátnőm hetek óta hányó gyermeke november végére kapott időpontot ultrahangra. A nyáron egy idősebb hölgy esete borzolta a kedélyeket, aki a melegben zavart lett, egy üzletben segítséget kért, majd miután kórházba vitték, rövid úton szélnek is eresztették. A kórháztól néhány száz méterre lett meg hetekkel később, sajnos már holtan.

Anélkül, hogy belpolitikai darázsfészek témákba nyúlnék, az mindenképpen látszik, hogy nem a prosperálás irányába tart az ország és a problémák már egyértelműen elértek egy olyan szintet, ami a mindennapokban is szembetűnő, még kvázi turistaként is. Ez tényleg szomorú, még így is, hogy engem aránylag kevéssé érint a dolog. Csak remélni tudom és szurkolok, hogy ez a trend megváltozzon.