A kevert fajú szabadságharcosok

Napok óta címlapon hozott hír, hogy a téli sportok legsikeresebb magyarországi képviselői, a méltán híres Liu fivérek Kínában folytatnák karrierjüket. Ez önmagában még nem is lenne akkora szenzáció, más országok atlétáit lenyúlni nem áll távol a nemzetközi gyakorlattól, s ebben Magyarország sem kivétel, a közel-keleti szénhidrogén-monarchiák meg egyenesen kimagaslóan teljesítenek ezen a téren.

Kínára egészen a legutóbbi évekig nem nagyon volt jellemző a módszer, s jobbára ma is csak erős megkötésekkel működik. E mögött nem a kínaiak esetleges magasabb erkölcsi normái állnak, hanem a tény, hogy a hazai közönség számára nehezen eladható az egyértelműen nem kínai eredetű sportolók honosítása. Bár egy-két labdarúgó esetén akadt rá példa, hogy mindenféle kínai kötődés nélkül is megkapták az állampolgárságot (a számuk valóban alacsony, még a fél tucatot sem éri el), az ilyen irányú tapogatózások célpontjai a kínai ősöket is felvonultatni képes külföldiek. Ez következik a kínai állampolgárság jogi szabályozásából is: amíg etnikai alapon nincs akadálya kínai útlevelet szerezni, a nem kínaiak csak egészen kivételes esetekben érhetik ezt el, s a Kínai Népköztársaság megalakulása óta legfeljebb 1-200 érintett részesült ebben (a kínai oldalról nézve) megtiszteltetésben.

Hogy a fivérek így döntöttek, azon tényleg nem érdemes meglepődni. Kína a sportág egyik nagyhatalma, a feltételek jobbak, s minden bizonnyal erősen belejátszott a jól bevált edzőjük távozása is. Aki szintén hülye lett volna nem menni, amikor a teljes szakág vezetőedzői posztját ajánlották fel neki.
Ha csak ennyi lenne a történet, nem is ragadtam volna billentyűzetet, hiszen ebben tényleg semmi igazán rendkívüli nincs. Ami azonban nagyon is az, az a közönség reakciója.

Az ember azt gondolná, s tényleg, a hasonló esetekben gyakorlatilag mindig ez a papírforma érvényesül, hogy a két Liu most aztán kapni fog. Hazaárulók, hálátlanok, esetleg nem is igazi magyarok, erre számítanánk. Ehhez képest újra sikerült szekértáborok szerint gondolkodni. Egészen váratlan módon most pont a lakosság ellenzéki érzületű része kel a két srác védelmére. Ha ránéztek bármelyik releváns telexes cikk kommentfolyamára, az általános vélemény szerint az olimpikonoknak nem tetszett, hogy Magyarországon ők kevert fajúnak számítanak, egyesenesen a vezető magyar kormányzati szereplők ellen lázadnak, s eleve Magyarország sanyarú állapotának bizonyítéka az, hogy lelépnek. Egészen odáig mennek el, hogy még a szerződés szerint visszafizetendő állami támogatás követelése is a kormányzat bűne, dacára annak, hogy máskülönben egyébként ez az oldal tiltakozik a legjobban az élsportra költött milliárdok ellen (szerintem nem alaptalanul).
Amikor augusztus elején berobbant a hír, hogy mennek az edző után, de minden marad változatlan, a reakciók még jellemzően támadó jellegűek voltak. Az érdekes fordulatot alighanem a magyar szakág politikai felelősének elhibázott korábbi nyilatkozata (miszerint Liu Shaoang és Liu Shaolin Sándor nem váltanak országot) generálta, de ezzel együtt is egészen meghökkentő az a következetlenség, ami a reakciókból árad. Eddig is tudtam, tapasztaltam, hogy mindent átírhat a nem szimpatikus oldal támadásának lehetősége, de ez a szokásos irányváltásokhoz képest is meredeknek tűnik. Ez azért valamennyire még tetten is érhető a kommentekből. Ha nem is nagy számban, de láthatóan akadnak értetlenek, akik még nem vették fel teljesen a fonalat, s érzik, hogy a máskor kötelezően gyűlölt Kína érintettsége miatt akad némi disszonancia, de a többség nemesen eltekint ennek észrevételétől és teljes mellszélességgel támogatja a fiatalok szabadság felé tett lépéseit. Megmosolyogtató.