Magyarországra ruccantam

Vasárnap nekiindultam, s hétfőre már a családi fészekbe is értem. Tekintve, hogy ennyire nem távoli a desztináció, ez igényel némi magyarázatot.
Sajnálatos módon az ír tömegközlekedés ezúttal sem segítette elő a kevesebb holtidőt, ugyanis vasárnap lévén vagy délelőtt 11-kor, vagy majdnem 5-kor értem volna Dublinba, ahonnan még úgy nettó egy óra a reptér. A gép 19:50-kor szállt fel a menetrend alapján, így azért jobbnak láttam, ha időben kikóválygok a helyszínre. Ergó, maradt a reggeli vonat, mint lehetőség. Busz Castlebarból nincs ezen a viszonylaton.
Természetesen a RyanAir sem arról híres, hogy nagyon kényelmes időpontokban szálldosna. Nagyjából két opcióm volt, amikor az utazás napját kiválasztottam: vagy korábban, este 7-8 óra felé érek Ferihegyre, vagy majdnem éjfélkor. Az első megoldás is túl késő lenne ahhoz, hogy elérjek bármilyen vonatot vagy buszt vidéki célpontom felé, arról már nem is beszélve, hogy a fapadosok esetleges késése sem lenne túl meghökkentő jelenség. Mindezt végiggondolva inkább a későbbi járatos napra voksoltam, mivel hajnali négykor már van vonat, a pályaudvar és Ferihegy között meg legalább egy óra az út, ergó így csak cirka három haszontalan óra marad. Ha késünk, még kevesebb.
Persze nem késtünk, s mivel feladott poggyászom se volt, így a gép ajtajának kinyitása után kevesebb mint 10 perccel már a terminál előtti friss levegőn álldogáltam.

Ilyen előzmények után persze nem voltam a legfrissebb, s az sem használt a hangulatomnak, hogy Nagykanizsára érve hideg és eső várt. A néhány órával későbbi útlevéligénylés kivételesen elbűvölő fotót eredményezett, de ez van. Becsületükre legyen mondva, legalább a sebességgel nincs gond, tegnap már jött az értesítő sms az új irat postázásáról. Mindenféle sürgető felár nélkül.

Kedden aztán némi fodrászkodás történt, tegnap pedig a szomszédos Somogy megye egy kisvárosában, Nagyatádon jártam oltást felvenni – Nagykanizsán valamiért nem szúrnak Sinopharmot. Elég szürreális élmény volt. A kórház szépen felújított, kellemes hely, az oltóponton pedig egyedül én voltam meg a személyzet. Köztük egy 82 éves, járókerettel csoszogó orvos. „Ő a kínai”- mondták, aztán megböktek ügyesen, szakszerűen. Tünet azóta is semmi, pedig ezt a mai napot a biztonság kedvéért üresen hagytam.

Abszolút kellemesen telik eddig az ittlét, pedig a gyógyfürdős wellnesszezés majd csak ezután jön (Barcs és Harkány). Egyetlen szívfájdalmam, hogy azóta is csak zabálok, pedig egyáltalán nem szorulnék rá. Csak hát tele van minden bolt ropogós, friss, válogatottan ínycsiklandó pékáruval és parizerrel. Igen, ez utóbbi termék, készüljön bármiből, finom és kihagyhatatlan. Érkezésem óta csak szendvicseket eszem. De majd igyekszem javulni.

Ja, és tök jó megint diákjeggyel utazni!