Kína-szindróma
Kicsit hülye vagyok, mint korábban írtam már párszor. Ez számtalan módon megnyilvánul, többek közt abban is, hogy ha egyedül vagyok, akkor élénk eszmecserét vagyok képes folytatni saját magammal. Hogy másokra ez mennyire jellemző, azt nem tudom, de ez van.
Ma azt vettem észre – s elgondolkodva rá kellett jöjjek, hogy már hetek óta tartó folyamat tudatosult bennem -, hogy egy ideje ezt is kínaiul teszem.
A sárkány beszippant, nincs mit tenni.
UPDATE (2012.11.12.)
Ma a folyosón randalírozott pár pedagógus (ezen a szinten csak kollégák laknak), összevissza csapkodták az ajtókat, mialatt én idebenn filmet próbáltam nézni. Mivel kellemes személyiség vagyok, így egy ízléses káromkodással reagáltam a nem kívánt zajártalomra. Egyúttal azt hiszem, hetek óta ezek voltak az első magyar szavaim Fengjieben.:)
4 hozzászólás
Arthuro
Ez teljesen normális. Én még itthon, Magyarországon is angolul beszélgetek magammal. (már ha angolnak lehet nevezni azt a csúfot, amit a nyelvből űzök…)
🙂
rudai gyerek
Alkalmazkodsz a körülményekhez…:-))) Egy idő után már a blogot is kínaiul fogod írni (a kínaiul nem tudó közösség nagy bánatára, teszem hozzá…:-)))
elkoltozott.
Tényleg, pár kinai káromkodás jöhetne:)) Ott milyenek a hagyományok ilyen téren?:))
Liping
@elkoltozott.: vannak itt is természetesen, de még nem használtam. A tudásom otthoni kínai ismerősöktől származik, de konkrét példákat nem sorolnék.:P
@rudai gyerek: hehe, azért még megy a magyar, de érdekesek az ilyen dolgok. Még gyerekkoromban fordult elő, amire emlékszem, kb. 14 évesen, amikor a nyarat kínai ismerősöknél töltöttem, hogy egyik éjszaka álmomban minden kínaiul zajlott, nem kínai szereplők közt is. Most e téren nem tudom, mi a helyzet, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy emlékeznék az álmaimra.